Halmágyi Pál szerk.: Tanulmányok Tóth Ferenc köszöntése. A Makói Múzeum Füzetei 90. (Makó, 1998)
Marjanucz László: Csanád község társadalmi és gazdasági viszonyai az úrbéri rendezés előtt
aki pl. adózási szempontból nem volt jobbágynak tekinthető. S egyébként is a kamarai hatóság megkövetelte, hogy a nemesi birtokok külön legyenek feltüntetve. Ugyanígy ki kellett mutatni, hány részben vannak az ugarföldek. Csanádon ekkor 36 hold szántót tekintettek egy egész teleknek, s az ugarföldek nagysága mutatta, hogy ebből a 36 holdból mennyi számít tanyaföldnek, tehát művelt területnek. Ez akkoriban nagyjából a felére rúgott, tehát a földet két nyomásban használták. A belső és külső telek „szabad" típusába tartozó papi, tanítói földek ellátmányként értendők. Úgy ezeket, mint a templomokhoz, iskolákhoz, „szóval az anya-egyházakhoz tartozó épületeket" a lakosság művelte meg, illetve tartotta fenn. Az úrbéri felmérést előkészítő pontok Csanád sokszínű gazdasági életére utalnak. Az a tény, hogy telkiáilomány összetételét, s a legelő kiterjedését „használati modorát" összekötötték „a külön vallásfelekezetűek részletes számának — s nyelvének milyensége" kimutatásával, a birtokviszonyok és a nemzetiségi összetétel közötti összefüggést sejteti. Az uradalom szerint a fennálló szerződésekből folyó „úri tartozásokat" mint eddig, természetben vagy pénzmegváltással kell kiegyenlíteni. Ilyen tartozások léte együtt a „közösség fedezésére bírt, külön gazdasági földdel", az uradalomtól bérelt szőlővel, kenderfölddel, (melyet a község mint olyan, használt és adózott utána), azt mutatják, hogy meglehetősen széles körben alkalmazták a pénzforgalmat feltételező haszonbérleti ügyleteket. Igaz, a községi szőlőművelés után térítendő uradalmi adó (kitételi becsű) esetében a „kapás és napos" ellenszolgáltatást sem zárta ki a hatóság. Magyarcsanádon a mészárszék- és kocsmajogot általában nem az uradalom, hanem a jobbágyság gyakorolta. Egy 1757-es adat szerint a kocsmabérlet összegszerűen csaknem annyi (310 Ft) volt, mint a földesúri cenzus (360 Ft). A céhes ipar helyi súlyáról, szakmai tagoltságáról mindössze annyit tudunk meg, hogy 1764-ben a faluban 1 csizmadia, 2 molnár, 1 kocsmáros, 1 szabó, 4 halász és 2 kovács dolgozott. Tipikus községi „iparszerkezet" a földművelés eszközigényeit kielégítő (kovács) és a paraszti életmódhoz nélkülözhetetlen (csizmadia) mesterségekkel. A Maros folyó jelentőségére utal, hogy 4 halász is élt a faluban, és a „Pontok" is arra voltak kíváncsiak, „hogy a Maros folyamnak minő hatása van a kereskedelmi szempontból a határvidékre és a lakosokra nézve?". Már említettük a jövedelemágakban a 18. század második felétől bekövetkező fokozatos változást. A Maros kereskedelmi útként való hasznosítása a földművelés termékeinek jövedelmező értékesítésére utal. Főleg Makó irányában, részben megfelelő, állandóan járható út híján, részben pedig piacközponti volta miatt. Két forrás teszi lehetővé, hogy közelebbről is megvizsgálhassuk a község társadalmát vagyoni szempontból. Rendelkezésünkre áll egy 1765-ben kelt dominális cenzus, melyet Jovan Koity kamarai megbízott foganatosított. 1 7 Ugyanabból az évből való „a Gazdákk és Zsellérekk 1765-ik Esztendőbeli Portioja"-t a „Helység repartioja szerint", fejenként részletező összeírás. 1 7 A két forrás rendeltetése különböző volt. A bennük szereplő személyek megegyező sorrendje, sőt a kivetett adónagyságok névleges azonossága bizonyítja, hogy a dokumentum a magyarcsanádi családfők adóterhét és adózóképességét mérte fel 52
