Halmágyi Pál szerk.: Tanulmányok Tóth Ferenc köszöntése. A Makói Múzeum Füzetei 90. (Makó, 1998)

Béres Mária: Erődített templomok a Kárpát-medence középső területén

lekedési vagy gazdasági centrumokkal (Mecseknádasd, Neszmély, Balatonfőkajár stb.), esetleg erőteljesen fejlődésnek indult falvakkal (Berhida, Hajdúszoboszló) találkozunk. Esetükben a templomok erődítése vagy azért következett be, mert a települést nem tudták fallal körülvenni (Balf, Dévaványa, Tar stb.), vagy a már fallal övezett hely védelmi erejét fokozták a templom külön megerődítésével (Szikszó, Szerencs, Megyaszó, Abaújszántó stb.). Más esetekben a település kisnemes lakói külön-külön nem voltak képesek a maguk számára rangjuknak megfelelő erősséget, azaz kellően erődített udvarházat emelni (Fyldeak). Az elmondottakból annyi mindenképpen kitűnik, hogy a templomok erődítése következménye a megerősödő települések belső önszerveződésének. Ugyanakkor nem beszélhetünk spontán folyamatról, hiszen oklevelek egész sora tanúsítja, hogy a konkrét munkálatokhoz a király vagy a földesúr (egyház) felhatalmazást adott, gyakran pedig anyagi segítséget is nyújtott. A romanika egyházi épületei vastag falukkal, keskeny lőrésszerű ablaknyílásukkal, erős tornyukkal már önmagukban is komoly védelmet nyújtottak a bemenekülőknek. Alakosság biztonsággal helyezhette el bennük a legértékesebb vagyontárgyait. Az általam eddig összegyűjtött kevés írott és régészeti adat alapján igazoltnak látszik, hogy a templomok erődítésének szokása a Kárpát-medence középső területein is kimutatható a 11—14. században (Tar, Ács, Csút, Nagytálya, Pereg stb.). Ezeket a templomokat kőből vagy téglából, esetleg földből (Kunfehértó, Eperjes) épült szabályos fallal körbevonták. Általában e korai építményekre jellemző, hogy a templomot övező fal csaknem szabályos alaprajzú. Egyetlen kis alapterületű tornyocska kapcsolódik hozzá, amely a kaputorony szerepét tölthette be (2. kép). Esetükben a földesúr, ill. kegyúr saját maga számára biztosítandó fizikai védelme legalább annyira hangsúlyos tényező, mint a közösséget óvó feladat. Az ebben az időszakban elkészített erődítések magukon hordják a kor várépítkezési szokásainak néhány jellegzetességét. Nevezetesen az erődített egyházi épületek részleteiben fellelhetőek valamilyen formában a megerősített lakótornyok nyomai és a hazánkban különösen kedvelt földvárépítésnek a hagyományai. Gyepükajánban pl. a templomhoz Ny-ról csatlakozó torony a földszinten zárt volt, csak a templom belseje felől, az első emeleti karzatról lehetett bele feljutni (3. kép). A14. században épült vagy átépített templomok köré az építéssel együtt, vagy a 15. század első feléig vontak általában a domborzatot követő lőréses körítő falakat (4. kép), melyekhez alkalmanként a kaput óvó védművek mellett erős harang-, ill. őrtorony is csatlakozott (Debrecen, Neszmély, Sárospatak stb.) (5. kép). A templomok erődítéséhez mintát tehát továbbra is a várépítészet hagyományai és szokásai szolgáltattak. Ezek a fallal, toronnyal, esetleg árokkal megerősített templomok azonban csak kisebb összecsapásokban, földesúri hatalmaskodásokban nyújthattak átmenetileg védelmet. A 15. század közepéig az ország egész területén gomba módra szaporodó templomerődítések kapcsolatba hozhatók új, gótikus templomok emelésével, ill. a korábban emelt egyházi épületeknek a kor divatja szerinti átépítésével. Sokszög záródású szentélyeket alakítanak ki, beboltozzák az épületeket, majd kívülről tám32