Halmágyi Pál szerk.: Tanulmányok Tóth Ferenc köszöntése. A Makói Múzeum Füzetei 90. (Makó, 1998)

Szenti Tibor: Közösség által kiváltott woodoo-jellegű halál, illetve belső késztetésből feladott élet

volt. Amikor a szocializmus meghirdette az osztályharcot, ezzel tulajdonképpen nem tett mást, mint bevezette az egyik XX. századi apartheidet. Amíg a Dél-afrikai Köztársaságban a bőr színe, ill. a származás volt a meghatározó, addig hazánkban, az 1950-es években a vagyon, és a más politikai nézet. Előbb megbélyegzettként (jelen esetben kuláklistára kerüléssel) ki kellett válniuk a közösségből és szenvedni, majd el is pusztulniuk azoknak, akik nem a szocializmushoz tartozó proletárok voltak, ill. akik a kommunizmus eszméjét nem vallották magukénak. Ősi késztetés szerint, ha egy csoportban (állat)fajunk minél primitívebb egyedei kerülnek domináns helyzetbe, a biológiai törvények annál inkább eluralkodnak a humánum rovására, és az uralkodó többség tolerancia nélkül kikezdi, kilöki magából a mássága miatt kisebbségbe került egyedeket, vagy akár egész csoportrészt. Az 1950-es években ez történt a gazdatársadalommal is. A magyar népi kultúrát és magyarságtudatot leginkább ők tartották meg. Saját birtokkal rendelkeztek, amelyre szüksége volt a kialakuló szocialista mezőgazdasági szektornak. Kiemelkedő egyéniségek voltak köztük, akikre a környébeliek figyeltek és példát vettek róluk. Mindez elég volt ahhoz, hogy üldözzék őket. Hocsi István is mintagazda volt. Külső-Szőrháton, a Tanya 1743. számú tanyában 47 holdon gazdálkodott. Művelt, olvasott, bohém és vicces ember volt. Más időpontokban, de fiával együtt a külső-szőrháti olvasókörnek elnökei voltak. Vagyona alapján virilisnek számított. A városból sokan jártak ki hozzá úri barátok, mint pl. dr. Heller István gyermekgyógyász, dr. Bakai György sebész főorvos, dr. Láng Imre későbbi szegedi agysebész-professzor, Salgó László tanácstitkár. Nagy családja volt, akik szerették és gondozták. 1934-ben meghalt a felesége, s így viszonylag korán özvegységre jutott. Árva gyermek volt. Az édesapja 1877-ben, a császár katonájaként elesett a boszniai okkupációban. Hocsi Istvánnak ezért korán a saját kenyerét kellett ennie. Nem volt még 20 éves, amikor megnősült, és nekilátott a tanyáját felépíteni. Mindent a saját ízlése szerint tervezett. Korszerű mintatanyát alkotott, mert művét „alkotásnak" nevezte. Rengeteget dolgozott. Szinte valamennyi kéziszerszámot előállította és megjavította, ami a gazdálkodáshoz, ill. a tanyai élethez szükséges volt. Kialakított műhelyében kovácsszerszámai is voltak, és a lovait maga patkolta. Két igavonó bivalyával, a „Bojtos"-sal és a „Mozsár"-ral gyakran virradat előtt kelt. Amikor befogta és hangos szóval nógatta őket, ez jel volt a szomszéd tanyákban is, hogy keljenek, mert Hocsi István már dolgozik. Ez a szorgalma volt az egyik szálka a szocialista rendszer szemében. Az 1950-es évek elején a beszolgáltatásokkal való késedelem, az adóhátralékok, de még a répaszállítás mikéntje is Hocsi gazda bűnlajstromát gyarapította. Hozzájárult ehhez, hogy Darabos János egykori béresük, aki erre a feladatra sem volt igazán alkalmas, közben tanácselnök lett, és hűségesen végrehajtotta Rákosiék minden, a gazdatársadalom ellen irányuló rendelkezését, ezért közutálatnak örvendett. Egykori béres múltját megtorlandó, Hocsiékon is többször „igazságot tett". Az ifjú gazdát, Hocsi Imrét a gazdasági vétkek miatt hosszabb-rövidebb időre 149