Halmágyi Pál szerk.: Tanulmányok Tóth Ferenc köszöntése. A Makói Múzeum Füzetei 90. (Makó, 1998)

Felföldi László: Kuferces csárdás

Ne borítsa szívét búbánatnak árja Mert már most harmadik szegénynek a párja. S ez vidítsa szívét, hív Virág Sárája. És ha lelke tokját a teste lehányja Menny legyen lelkének örök tanyája Honnan ne maradjon el sarkantyúja S a czigány, mindég az ő nótáját fújja! Averses köszöntő, amely valószínűleg neve napján köszöntötte az ünnepeltet, három kéztől származik. A kétsoros cím, s az első, ötsoros rész nagy, jobbra dőlt, szálkás betűkkel íródott. E rész túl rövid ahhoz, hogy írójának elég alkalmat adjon a tréfára. A második, nyolcsoros rész viszont, amelyet apró kerekded betűkkel, folyóírással írt az írója, bővelkedik az élcelődő, személyes megjegyzésekben. Talán ez a köszöntő legsziporkázóbb része. A harmadik, nyolcsoros részt jól olvashatóan, nyomtatott betűkkel írták. Itt található talán a legtöbb hagyományos formula, amely a verset a folklórkutatás által is értékelhető forrássá avatja. Feltehetően tréfának szánták az írók ezt a „háromszínű" írásképet, s azt, hogy a betűk a vers előrehaladtával fokozatosan kisebbednek, majd újra növekednek. Számunkra, 20. századi olvasók számára, már önmagában az is a humor forrásának számít, hogy a köszöntőt egy adószedői napló tiszta lapjára jegyezték be, nem beszélve azokról a csipkelődő megjegyzésekről, amelyek Balogi Bálint előrehaladott korára, háromszori házasságára, táncszenvedélyére, mulatós kedvére utalnak. Humorosnak értékelhetjük az azonos magánhangzó-párra zengő sorvégi rímeket is, amelyek makacsul visszatérnek a több mint 20 soros köszöntő során (álma, árja, várja, párja, már ma, bár ha, hányja stb.), kivéve az utolsó sor „sarkan-tyúja — fújja" rímpárt. E köszöntő irodalmi párhuzamát például Csokonai Vitéz Mihály Bálint napja című 1798-ban, és Arany János Szent Pál levele, Névnapi köszöntő Borbély Pál főjegyző nevenapjára című, 1846-ból származó versében találhatjuk, bár ezek költői színvonalával nem vetekedhet versünk. Hasonló példákkal pedig a népköltési gyűjtemények lapjain is találkozhatunk szép számmal. Ilyen módon e „lelet" megérdemelné a részletesebb népköltészeti, ill. irodalmi elemzést is, de számomra, a néptánckutató számára más szempontból érdekes ez a köszöntő. A versben ugyanis több olyan sor van, amely a kor tánctörténetére vonatkozóan érdekes adalékokkal szolgálhat. Legelőször is a kufferczes csárdás ötlik a tánctörténész szemébe, mert az ehhez hasonló kifejezések kuferces, kufercel ill. kuferces tánc alakban többször előfordulnak az eddigi történeti forrásokban a 18. század végétől kezdve. Rövid búvárkodás után az is kiderül, hogy e szavak a 19. század végi és 20. század eleji tájnyelvi gyűjtések során is fölbukkannak többféle alakváltozatban és értelemben. Ezek eddigi értelmezését olvasva úgy tűnik, hogy a kuferces tánc mind a mai napig ellenállt minden szófejtő próbálkozásnak. A Magyar nyelv történeti-etimológiai szótára ismeretlen eredetű szócsaládnak tartja e ritka, elavult nyelvjárási kifejezéseket. (MNyTESz II. 655.) Vajon a 122