Halmágyi Pál: Az I. és II. világhháború hősei, áédozatai, és emlékművei Makón és környékén. A Makói Múzeum Füzetei 89. (Makó, 1998)

Melléklet: Szabadon álló hadiemlékek, katonasírok, emléktáblák és emléklapok

ELŐSZÓ. A közös mult, az együtt átélt szenvedések és az együtt szerzett dicsőség emlékei aranyabroncsba fonódnak, amely nemzetté íüzí össze a formátlan emb«rtömegeket. Magyarországon a közös emlckek és ideálok kultusza talán még nagyobb jelentőségű, mint más országokban, mert nagyreszben neki kell pótolnia a közös eredet és az egységes anyanyelv összefogó erejének hiányát. Mindig bizonyos kárára volt nemzeti fejlődésünknek, hogy a magyarság legfényesebb történelmi hagyományait faji különbség nélkül nem vallhatta a magáénak az ország minden polgára. A Rákóczi-hagyományok például közelebb hozták a magyarsághoz a tótofeat és a ruténeket, dc eltávolították töle a dclszlávokat; a negyvennyolcas szabadságharc szivében magyarrá tette a hazai németséget, de idegenebbé a délszlávokat és az erdélyi románokat. A most folyó háborúban az ország összes népfajai hü egyetértésben, az áldozatkészségben versenyezve, harcolnak a magyar birodalom életeért és jpvö nagyságáért. A történelmi fejlődés ezzel fordulóhoz jutott: a modern magyar állameszme keresztülesett a tűzkeresztségen; a közönség érzésének új, gazdagon buzgó forrásai nyíltak meg. A mi nemzedékünk kötelessége, hogy ezt az erkölcsi kincset kimentsea nagy pusztulásból, hogy teljessé és fényessé tegye és hogy jövő nemzedékek hasznára forditsa. Első feladatunk, hogy közös nagy harcunk szörnyű szenvedései mellett emlékezetessé tegyük népünk előtt annak dicsőségét is. Ne legyen az országban olyan kicsi falu, ahol emlékmű nem őrzi a háború hőseinek hírét. A falusi és kisvárosi emlék legyen művészi, de legyen egyszersmind egyszerű és olcsó, a környezetbe illő és szóljon a nép nyelvén. Es ne legyen az országban olyan katonasír, amely ki nem" fejezi azt a gondolatot, hogy a pihenő harcos nemcsak egy család vagy egy népréteg, hanem az egész nagy nemzet kedves halottja. Az ilyen emlékmüvek, mint közös dicsőségünk hirdetői, a jövő Magyarorizágban a hazafiság őrtornyai lesznek; a katonasirok fölött pedig, ahol köfcös fájdalmaink pihennek, a szeretet vetése fog kikelni. A könyv, melyet a közönség kezébe adunk, ezt a gondolatot kívánja szplgálni és meggyőződésem, hogy művészi szempontból pompás, nemzeti szempontból pedig igen hasznos munkát végez. Budapest, 1916 október havában. HERCZEG FERENC. 21