Halmágyi Pál: III. Honvéd emléknap Makón 1996. A Makói Múzeum Füzetei 87. (Makó, 1997)

Havril András emlékezése

Havril András: Tisztelt Emlékező Gyülekezet! Hölgyeim és Uraim! Kedves Fiatalok! Immár negyedik alkalommal tisztelgünk a város második világháborús áldozatai emlékműve előtt és emlékezünk arra, hogy Makón 51 éve befejeződött a háború. Ez az emlékmű nem diadalmas hadvezért ábrázoló monumentális alkotás. Csak egy egyszerű, a háború pusztító poklát megjárt és életben maradt katonát ábrázol. Talán azt is mondhatnánk, hogy e művészi alkotás Makó „Ismeretlen Katona" emlékműve; de sokkal több annál. A városért folyó harcok, az elhurcolt áldozatok emlékének megrendítően szép szobra. Lehajtott fejjel, nem a katonák részére szabályzatban meghatározott tiszteletadással, hanem emberként, katona-emberként gyászol. Nem magasodik fölénk. Köztünk, velünk van. Kezét a kereszten nyugtatja, amely mintegy támaszként szolgál számára a fájdalom, az emlékezés, a főhajtás néma percében. Keze a kereszten van, amely az áldozat, a stációk, a halál, az emlékezés és a figyelmeztetés szimbóluma is. Mint minden háborús emlékmű, Makó városáé is az értelmetlen pusztítás, a rombolás, a kioltott életek emlékműve. Hosszú, nagyon hosszú a makói áldozatok névsora. Kimondani is nehéz a súlyos szavakat, hogy a II. világháborúban a város 572 katonája, 68 békés polgára és 1159 elhurcolt zsidó lakosa, ill. munkaszolgálatosa vesztette életét. A tobzódó erőszak megfosztotta őket minden ember egyetlen, legfőbb kincsétől, az élettől. Ma valamennyien velünk vannak, felidézve az utolsó könnyes találkozó, a rettegve, félve elbocsátó búcsú percét. Velünk vannak, mint az év többi napján is. Az emlékező gyülekezet szomorú kötelességként osztozik az egyes családok, a még élő hozzátartozók és leszármazottak bánatában. Ez a nap a város polgárai összetartozásának, együvé tartozásának napja. Mindazok, akik ide eljöttek, hitet tesznek szolidaritásukról. Nem tudom, hogy ma este hány gyertya lángja fog égni az ablakokban. Azt viszont biztosan tudom, hogy az itt megjelentek szívében állandóan ott lobog az emlékezés örök mécsese, kiolthatatlanul. A város méltó emlékhelyet alakított ki a hősök, a mártírok emléke ápolásának, amely mindenkit arra figyelmeztet; úgy kell élnünk, cselekednünk, hogy a jövőben soha ne kelljen félnünk. Ez az emlékhely szolgáljon örök mementóként a mindenkori ifjúságnak, hogy a jövő letéteményesei, a boldog jövő birtokosai lehessenek. Az ember egyik sajátossága, hogy ami rossz, azt könnyen elfelejtjük, sebeink gyorsan begyógyulnak, utólag megszépülnek emlékeink is. Egyet azonban soha sem szabad elfelejtenünk, ami valamennyiünket összeköt és amit úgy hívnak: emberség. Ezen a megrendítő emlékhelyen magunkban elgondolkodhatunk a múlt történelmi eseményein, a történelem leckéjén és ítéletén, a történelem sodrában a családok sorsáról, az ország, a nemzet jelenéről és jövőjéről. Országosan ma is folynak a millecentenáriumi évforduló ünnepi rendezvényei. A délelőtti tudományos ülésen elhangzott, hogy napjainkban a jövőt Európának hívják. A múltban is ezer szállal kötődtünk Európához. Korunk nemzeti sorskérdése, hogy tudunk-e, akarunk-e az európai népek nagy családjához csatlakozni, a fejlődés útjára lépni és részt vállalunk-e a kollektív biztonság megteremtésében. Az utóbbi kapcsán tudatosítva magunkban, hogy nem egy „nyugati típusú Varsói Szerződésről", hanem a demokratikus államok szövetségének közös akarattal bővített védelmi szervezetéről van szó. 29