Halmágyi Pál: III. Honvéd emléknap Makón 1996. A Makói Múzeum Füzetei 87. (Makó, 1997)
Dr. Szegfű László: Ajtony, Marosvár ura
sőbbi Csanádon) volt Ajtony központja, a Körösök vidékén húzódott e territórium északi, az erdélyi hegyeknél a keleti, a Tisza-mentén a nyugati és valahol Harám és Vidin vonalában a déli határa. Itt is megindult egyfajta törzsi állam szerveződése, amely a fejlődésben előre mutatott, pontosan úgy, ahogy Géza országában. Ajtony gazdasági ereje jelentős volt, csikósai szilajon tartott ménesei sokaságát legeltették (nyilván a terület eltartóképességének függvényében). Olyan lovai is voltak, amelyeket „lovászok tartottak istállókban". Ez talán az adott korhoz képest modernül fogalmazódott meg a legendában, de tudjuk, hogy a magyaroknak a honfoglalás előtti időkben is volt olyan lóállománya, amelyet sátraik közelében tartottak, különösen katonai akciók szervezése vagy végrehajtása során. Minden bizonnyal itt is ilyen különleges, kifejezetten harcra felkészített állományról kell beszélnünk. Pásztorai, gulyásai végtelen számú barmot gondoztak, gazdasági központjai és udvarházai (allodia et curiae) voltak, a hadra kelt István egymás után foglalja majd el várait, erősségeit. A társadalom is erősen tagolt: mint láttuk, szolgái, pásztorai tömegeinek, vámosokat és őröket telepít a határaira, illetve a folyók mentén és ezek mindent megvámolnak, amit a folyókon (főleg a Maroson) leúsztatnak vagy amit által akarnak rajtuk vinni. A királlyal való konfliktusa is legkiváltképp abból eredt, hogy megvámoltatta annak a Maroson leúsztatott sóját. Fegyveresi sokaságával járt-kelt és a királynak semmiféle tisztelettel nem adózott — írja a legenda. Katonái, nemesei, előkelői vannak. Eredetileg Csanád is, a „miles valde honoratus" az ő nagy tiszteletnek örvendő hadvezére volt, ami mutatja, hadseregét külön főtisztek és nem maga a princeps irányította. Politikájában is megmutatkozott ez a függetlenségi törekvés: a magyar királynak ugyan nem szolgált tisztelettel, de „hatalmát a bizánci császártól nyerte", azaz külpolitikáját bizánci orientáció jellemezte. Ha igaz, hét felesége volt. A legenda írója ezt úgy aknázza ki, hogy parázna, pogánykodó figura volt. De tudnunk kell, hogy ez már bizonyos, vallási szempontokból történt átszínezés, hiszen egy olyan szent életiratában szerepel ellenpólusként, akinek szűzi mivoltát hangsúlyozzák. Másrészt viszont egyáltalán nem különleges jelenség ez abban a korban, amikor — amint erre Kristó professzor úr is utalt — a diplomáciai kapcsolatokat dinasztikus házasságokkal pecsételték meg. Az sem elképzelhetetlen, hogy hitvesei közé sorolták ágyasait is, akikből viszont a legkeresztényibb királyoknak is volt jócskán. Erről ennyit. Anonymus azt állítja, hogy seregében vlahok, kunok és bolgárok is szolgáltak. E három nációból a vlahok még valahol a Balkánon, Thesszáliától északra tanyáztak akkoriban, a kunok pedig még át sem keltek a Volgán. Bolgárokról természetesen lehetne beszélni, ám kérdés, hogy mikor, ugyanis 1018 után az önálló Bulgária már nem létezett. A leírás anakronizmusa nyilván abból a tudatból táplálkozott, hogy Ajtonyt délről segítették. Itt, a Duna déli partján — mint a legenda is állítja — már „görögök" vannak. De milyen segítséget kaphatott, egyáltalán kaphatott-e Ajtony a havasalföldi vidékről? Akkoriban itt besenyők tanyáztak. A kisebb István-legenda elmeséli, István egy víziótól indíttatva futárt küld Gyulafehérvárra, hogy az embereket összegyűjtesse és várakba vezettesse, mert besenyő támadástól tart, ami aztán be is következik. Másrészt Szent Gellért maga írja egy Homília-gyűjteményének előszavában, hogy őt István, a magyarok legkeresztényibb királya, a besenyőkkel határos végvidékre helyezte püspökként. Summa summarum: Ajtonyt délről bizánciak, keletről pedig besenyők támogathatták. Hasonló tendencia figyelhető meg vallási téren is. Ő is arra törekszik, hogy az ősi, vérségi—nemzetiségi alapokon nyugvó ideológiát — amely a szellemősök „meg17
