Halmágyi Pál: III. Honvéd emléknap Makón 1996. A Makói Múzeum Füzetei 87. (Makó, 1997)

Dr. Kristó Gyula: A magyar államalapítás néhány kérdése

kodó. Az állam és a keresztény egyház tehát a legszorosabban összekapcsolódott egymással, úgyhogy a kétségnek igen kevés gyanúja férhetett egészen a legutolsó időkig ahhoz, hogy Szent István államalapítói szerepkörét — ha nem is elvitatni, de legalábbis — bizonyos pontokon megkérdőjelezni lehessen. Ugyanakkor szeretném megemlíteni azt, hogy rögtön másképp áll a helyzet, ha úgy tesszük föl a kérdést: vajon a magyarság milyen szervezeti szisztémában élt Szent István előtt? Tehát elképzelhető-e az — és ez ebben a formában szónoki kérdés, hiszen a választ nem az érzelmeknek kell megadniuk, hanem a forrásoknak —, hogy a magyarság egészen Szent Istvánig mindenféle állami formációt nélkülözve élt volna, miközben tudjuk, hogy a magyarság olyan jelentős akciókat hajtott végre, mint amilyen a 9. században Etelköz, a 9. század végén a Kárpát-medence birtokbavétele? Hogy a 10. századi kalandozások egész Európát megrengették, az teljesen egyértelmű és világos. Föltehető tehát a kérdés, hogy vajon az a berendezkedés, amiben a magyarság a 10. század egészében és a 9. század egy részében élt, vajon minek tekinthető. Mondhatjuk azt, hogy itt semmiféle állam nincs, és egyszerűen csak úgy a semmiből — Géza és főleg Szent István király zsenialitásából — jött volna létre, vagy pedig valahogy egészen másképp kell elképzelnünk a korai magyar történelem fejlődésmenetét. Az egész problémát úgy tudjuk megoldani, és itt természetesen a részletek kifejtésére nincs mód, ezért csak nagy vonalakban tudom vázolni a dolgokat, ha azt a kérdést tesszük fel: mit hozott magával a magyarság a steppéről? Hiszen a magyarság a steppén élt a 9. században, és ott élt a 10. század nagy részében vagy egészében is, hiszen a Kárpát-medence közismerten az eurázsiai nagy steppevidék legutolsó nyúlványa, a Fertő-tó az utolsó steppei tó, amely után már ilyen nincs több az Atlanti óceánig. Tehát a magyarság vajon mit hozott steppei hagyományként e területről, ahol a nagy birodalmak jöttek létre? Ez a steppe adott otthont a hiungnuk, a zsuan-zsuanok, vagy ismertebb nevén a hunok meg az avarok, a türkök, továbbá a kazárok birodalmának, hogy csak a legismertebbeket említsem. Vajon a magyarság semmit nem hozott onnan magával, s a magyarság végig csak izoláltan, megszervezetlenül elszenvedője volt ezeknek az eseményeknek, vagy pedig a magyarság maga is ugyanazt az utat járta be, amelyet a steppe népei bejártak? Magyarán mondva: nem szembesült eddigelé történettudományunk azzal a nagyon súlyos problémával, hogy amennyiben elismerjük azt, hogy a magyarság hosszú évszázadokat, egy évezredet vagy másfél évezredet — bizonytalan, hogy mennyit, de mindenesetre nagyon sok időt — töltött el a steppén, tehát azokon a tágas kelet-európai füves pusztaságokon, ahol nagy birodalmak jöttek létre, ahol dívott és virágzott a nomadizmus, vajon a magyarság úgy szenvedte-e végig passzívan ezeket az évszázadokat vagy akár évezredre is nyúló időt, hogy ebből semmit nem tudott hasznosítani. Nyilvánvaló, ha így tesszük föl a kérdést, és még mindig nem nyitjuk fel a forrásgyűjteményeket, egyértelmű a válasz: elképzelhetetlen, hogy egy nép teljesen apatikusan, passzívan úgy tudta volna végigélni történelmének sok száz éves időszakát, hogy mindazok a fejlemények, melyek a steppén megtörténtek, amelyek azon végigzúgtak, ne estek volna meg a magyarsággal. A steppe egy sajátos rendszer szerint működő élettér, olyan élettér, ahol meghatározó az állattartás, a nomád legeltetés, és ahol időről időre bizonyos nemzetségek és törzsek kiemelkednek, — nagyon jól tudjuk — rövid életű birodalmakat hoznak létre, ez a birodalom óriási területre terjed ki, és ezek a birodalmak fél évszázad, egy évszázad, legfeljebb másfél évszázad alatt elpusztultak, hogy jöjjön egy újabb nagy hódító. Egy Mao-tun után jött egy Attila, egy Attila után jött egy Baján, jött egy Kuvrát és a sor valahol Dzsingisz kánnal 10