Halmágyi Pál szerk.: II. honvéd emléknap Makón 1995. A Makói Múzeum Füzetei 85. (Makó, 1996)

Borús József: Az 1944 szeptember-október eleji harcok kilátásai

ekkor is képtelennek bizonyult a tényleges erőviszonyok felmérésére, — jóllehet ebben nem állt egyedül. Arról lehetne elmélkedni, hogy milyenek lettek volna e két támadás kilátásai azon esetben, ha csak a román hadsereg ellen kellett volna harcolni, azaz, ha a Vörös Hadsereg közben nem jelent volna meg egyre nagyobb erőkkel Dél-Erdélyben. Az ilyen jellegű elmélkedés azonban a történetkutatásnak sem feladata, sem módszere nem lehet. És azt a tényt sem szabad figyelmen kívül hagyni, amit a német hadműveleti iratok — túlzás nélkül állíthatjuk: keserűséggel — rögzítenek, hogy t.i. ugyanazok a román hadosztályok, amelyek korábban a Vörös Hadsereg ellen nem valami jó teljesítménnyel harcoltak, augusztus 23. után meglepően jól szerepeltek korábbi szövetségesük, azaz a németek ellen. így nyilván azt sem kell bővebben bizonygatni, hogy mindkét magyar vállalkozás eleve reménytelen volt, mint azt az eléggé szerény kezdeti sikerek után mihamar bekövetkezett elakadás is megmutatta. Igaz, a szeptember 13-án térségünkben indított magyar támadásnak sikerült elfoglalni Aradot. Az ekkor még IV. hadtest élén álló Heszlényi altábornagy egyik fő gondja dísszemle megtartása volt a meghódított városban; ami világosan szemlélteti a néhány nap múlva már hadseregparancsnokká lett tábornok gondolkozását. Tény továbbá, hogy szeptember 18-án a magyar 8. póthadosztály a Temesvártól északnyugatra fekvő Billédnél fel tudta venni a kapcsolatot Behrends SS-Brigadeführer (vezérőrnagy) SS-eivel. Ez azonban nem volt több, mint találkozás magyar és német katonák között, nem tartott sokáig, és a hadihelyzetre nem gyakorolt érdemi befolyást. Legyen szabad még egy másik, önmagában kicsiny, de jelentős epizódot említenem, a magyar 2. hadsereg támadásából. Az egyik magyar ezred parancsnoka által a Marostól délre felderítésre előreküldött hadnagy még a támadás szeptember 8-án elrendelt leállítása előtt olyan tömegű szovjet harckocsi vonulását vette észre váratlanul, hogy az illetőnek a meglepődéstől a lélegzete is elállt. A magyar honvédség második világháborús egész szereplésének, e szereplés gyenge eredményének egyik alapvető meghatározója volt a mennyiségileg és minőségileg egyaránt elégtelen fegyverzet és felszerelés. Vonatkozik ez a lövészfegyverekre éppúgy, mint a páncélelhárításra, a harckocsikra vagy a repülőgépekre. Az okok taglalása most túlságosan messzire vezetne, — minden bizonnyal érdemes lenne ennek a sokoldalú témának egyszer külön ülésszakot szentelni. Ismereteim szerint a már többször említett két támadásban részt vevő magyar erőknek egyetlen olyan harckocsija sem volt, amely a szovjet T 34-esekkel egyáltalán felvehette volna a harcot. A bevetett és valóban eredményesen harcoló, 10,5 cm-es löveggel felszerelt Zrínyi rohamtarack a végeredményen ugyanúgy nem tudott változtatni, mint az a néhány tucat, a magyar 2. hadseregnél a németektől végeredményben illegálisan szerzett 7,5 cm-es páncéltörő ágyú, amelyeket megfelelő vontatók hiányában bivalyokkal mozgattak. És erre nem a múlt században vagy akár az első világháborúban került sor, hanem 1944 szeptemberében. Ezekkel a szomorú, lehangoló tényekkel egyáltalán nem akarom sem kisebbíteni, sem tagadni az akkori katonák és tisztek nem egyszer önfeláldozóan, mindhalálig vívott harcát. Éppen térségünkben, Csanádpalotánál harcolt a magyar 7. rohamtüzér-osztály 2. ütege szeptember 26-án hajnalban a szó igazi értelmében az utolsó lövegig és utolsó emberig, elvesztve teljes állományát: 4 tisztet, 32 fő legénységet és 9 kiégett rohamlöveget. Hősi, egyben tragikus helytállásuk egy eleve megnyerhetetlen háború epizódja. Talán ismert általánosságként hangzik, de azzal kívánom befejezni, hogy a második világháborúban Németországnak és szövetségeseinek semmilyen kilátása nem volt, a szembenállók anyagi és élő erőkben fennállott túlereje miatt nem lehetett a győzelemre. 18