Halmágyi Pál szerk.: II. honvéd emléknap Makón 1995. A Makói Múzeum Füzetei 85. (Makó, 1996)

Korom Mihály: A magyarországi harcok kezdete 1944-ben

ménaságra visszavonulni. Közben erősítés érkezett, és a magyar erőknek sikerült e községtől északra Pottyond falunál, keletre az Úz völgyében a Bencze patakig, délen a Kászon völgyéig megvetni a lábukat. Az úzvölgyi betörést követő napon, augusztus 27-én az Ojtozi szorosban is feltűntek az orosz csapatok és még e napon elfoglalták az első önálló közigazgatású magyar községet, Sósmezőt. Az említett völgyek körzeteit a magyar csapatok helyenként keletről menekülő német egységekkel kiegészülve kisebb frontvonal változásokkal szeptember 11-ig tartani tudták, s ezzel meggátolták, hogy itt a szovjet kötelékek keletről mélyen betörhessenek az országba. így a 23. szovjet harckocsi hadtest is más seregtestekkel együtt a Kárpátokat délről kényszerült megkerülni és román kézen lévő szorosokon szeptember 4-én Brassót elérve jutott be Erdély területére. E közvetlen veszélyeztetés hatására szeptember 11-én rendelte el a német és a magyar hadvezetés a Székelyföld kiürítésének megkezdését. Azzal, hogy a második világháború 1944. augusztus 26-án a Székelyföldre ért s a harcok az akkori Magyarország területén elkezdődtek, foglalkoznunk kell egy napjainkig hangoztatott, sőt az utóbbi időben még fel is erősödött történelemhamisítás okán is. Romániában az ultranacionalista és soviniszta politikai erők és néhány hozzájuk közel álló kutató is — a tényekkel mit sem törődve — azt kívánják elhitetni, hogy Észak-Erdély 1940-es Magyarországhoz való visszacsatolása nem a román állami vezetés hozzájárulásával, a német és olasz külügyminiszter döntőbíráskodása elfogadásával történt, hanem fasiszta megszállás, amelyet, mint állítják, Magyarország hajtott végre. Ennek az álláspontnak a tények azonban gyökeresen ellentmondanak. Az 1940-es közvetlen magyar—román tárgyalásokon az akkor is magyar többségi lakosságú területekről sem sikerült megállapodni a két félnek és részben jóvá tenni Trianon hibáit. Ekkor nem Magyarországon, hanem bízva a számára kedvezőbb ítéletben, Bukarestben vetődött fel a döntőbíróság kérésének a gondolata. Végül német és olasz nyomásra mind Románia, mint pedig Magyarország elfogadta a döntőbíráskodást, aminek az eredménye lett a második bécsi döntés. Tehát, nem egyoldalú magyar lépés volt az és nem fasiszta megszállás, hanem az érintett államok hozzájárulásával létrejött országok közötti megállapodás eredményeként került vissza ÉszakErdély 1940-ben Magyarországhoz. Ezért nemcsak jogos, hanem a tényeknek is megfelelő a magyarországi hadműveleteknek az ország akkori területén legkorában megindult harcokat tekinteni! Az 1944-es (tárgyalandó) magyar katonai események még egy lényeges elemét kell beágyazni a korabeli történelmi folyamatokba, nevezetesen, a szeptember első felében indított Dél-Erdély elleni tordai és Arad-temesvári irányú német—magyar támadásokat. Ezek magyar részről nem voltak sem szerencsések, sem pedig szükségszerűek. Ekkor a fasiszta koalíció elkerülhetetlen vereségét látva a közvetlen háborús pusztulásoktól és rombolásoktól való megmenekülés és fennmaradásunk érdekében már mást kellett volna tennünk! Frontváltást! Támadások helyett követni kellett volna Romániát. Azonban nem ezt választották a háborúból már ekkor a kilépést fontolgató és kereső kormányzói körök. Ennek több lényeges oka volt. Most csak egyet kívánok fölvetni. A Horthy Miklós által különösen sokat hangoztatott és szinte legfőbb oknak jelölt úgynevezett „szövetségi hűséget", a „lovagias nemzet" problémáját. Egyetértve Illyés Gyulának e kérdésre is vonatkozó gondolatával, a nemzetek erkölcsi törvénykönyvét külön kell választani az egyének erkölcsi nézőpontjától. Hogy a nemzeteknél egy tett mikor megvetendő esküszegés és mikor történelmi hősiesség, azt elsősorban az határozza meg, hogy a nemzeten belül hányak hasznáért 11