Halmágyi Pál szerk.: József Attila emlékülés 1995. április 11. A Makói Múzeum Füzetei 84. (Makó, 1996)

Olasz Sándor: A József Attila-i vershagyomány és a mai magyar irodalom

„Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni!" De József Attila írta ezt is: „amikor verset írok, nem költészetet akarok csinálni, hanem meg akarok szabadulni attól, ami szorongat. Engem csak ez érdekel. Az életem." A mai líra egyik, posztmodernnek nevezhető vonulata ezzel szemben úgy jellemezhető, hogy „a műalkotás mögött sohasem az alkotói én, hanem a már létező szó áll, mely új szavak keletkezésének lesz az előfeltétele." (Kulcsár Szabó Ernő) Az én, a személyiség fölbomlásának tapasztalatából következik az az új nyelvszemlélet, „mely szerint nem a szubjektum alkotja, uralja és használja a nyelvet, hanem a mindenkori nyelv teremti meg azt, amit szubjektumnak érzékelünk, szubjektumnak tekinthetünk..." — írja Kulcsár Szabó Ernő Ez az „új szenzibilitásnak" is nevezhető jelenség azonban még legújabb líránkban sem nevezhető általánosnak. A mai író, irodalomtörténész, kritikus, olvasó egyaránt érezheti úgy, hogy valami nem folytatható. Ám meglehetősen kétséges vállalkozás azt igazolni, hogy bizonyos kifejezési formák végleg kimerítették lehetőségeiket. A nyelvbe vetett bizalom megingása, a személyiség elbizonytalanodása, destabilizálása egyetlen irányra jellemző lehet, líránk egészére semmiképpen. Most két olyan költőt említek, aki a József Attila-hagyomány átsajátíthatóságát tanúsítja. 1. Szilágyi Domokos költészetében egyértelműen felismerhető a József Attila-i örökség: a rendteremtő, szintézisalkotó szándék, az önpusztító szenvedélyesség és a tragikus hangokat átszínező játékosság. Kérdés, hogy tudatosan vállalta-e ezt a hagyományt, vagy két hasonló egyéniség véletlen találkozásáról beszélhetünk csupán. A költői pálya első felében a vers derűs, gyakran ironikus, majd groteszk, végül tragikusan fájdalmas lett. Szilágyi Domokos eljutott a József Attila-i letisztult tragikumhoz és egzisztenciális lecsupaszodáshoz. Igazi alkotói dráma ez. Valójában már beszélnie sem kellene, hiszen mondandójának kifejezése a saját sorsa, személye, élete. (Hasonló azonosulásra Radnóti kései versei adnak példát.) Ez az iszonyú „spontaneitás" érezhető Szilágyi Domokos és József Attila utolsó periódusában. Mindketten a „versszerű vers", a hagyományos formák kényszerei, megtartó keretei közé tértek vissza végül. A kötött forma olykor az utolsó menedék: ld. József Attila Szürkület c. verse: „még jó, hogy vannak jambusok és van mibe /beléfogóznom." Igaz, olykor Szilágyi Domokost is próbálják leválasztani erről a hagyományról. Cs. Gyímesi Éva például — egyébként kiváló könyvében: Alom és értelem — pusztán az irónia alapján Szilágyit is a posztmodern előfutáraként képzeli el. A reális viszonyítási pontok elvesztésének tragikus élménye, az értékmegőrzés ellehetetlenülése, az értékösszeomlás fájdalmas megélése azonban nem posztmodern sajátosság, minthogy az utómodernség éppen azt a mélyen emberi, és ezért tragikus világélményt nem tudhatja magáénak, amilyen a Szilágyi Domokosé. 2. Másik példaként a Szegeden élő Baka Istvánt említem. Mai líránk egyik legnagyobb alakja ő. Noha nem a legdivatosabb. „Az olyan verset szeretem, ami nemcsak szól valamiről, hanem önmagában véve is valami, József Attila-i kifejezéssel: szemléleti világegész" — mondja Baka egy interjúban. A létélmény, a képalkotás fegyelme, pontossága, a motívumkörök jól kiépített rendszere — mind-mind József Attilára emlékeztet. De az „érzékletes" vers Jeszenyint és Lorcát is idéző eszménye szintén rokon vonás. A szubjektum megnyilatkozásának esélyeibe vetett hit, a meg22