Halmágyi Pál szerk.: József Attila emlékülés 1995. április 11. A Makói Múzeum Füzetei 84. (Makó, 1996)

Olasz Sándor: A József Attila-i vershagyomány és a mai magyar irodalom

hatatlanná válik. Míg József Attila számára voltak evidenciák, Petri egyetlen evidenciája az evidenciák hiánya. Ezek az összevetések azonban semmiképpen sem akarnak értékhierarchiát kialakítani. A másság, az eltérés nem föltétlenül értékcsökkenést jelent. Milyen verseket írt volna József Attila, ha — mondjuk — a 70-es, 80-as években is alkot? Milyet, ha valami különös szerencse folytán megéri kilencvenedik életévét? („Kilencvenéves lettem én / Meglepetés e költemény" — Esterházy Péter ezt is elképzeli.) A kérdés mindenesetre azokat a mai magyar költőket is izgatta, akik az elmúlt évben kiadták József Attila — általuk írt — „öregkori verseit". 2. Nyelvszemlélet József Attilától távol áll a kimondhatóság-kimondatlanság dilemmája. Ha valamit meg tudunk nevezni, „ha tudjuk a nevét", akkor megértjük, s uralkodhatunk rajta. A költő így lehet „az adott világ varázsainak mérnöke", aki fölméri a világát, „mint birtokát a tulajdonosa", a káoszban kimondja a törvényt. Ebben a poétikában a költő mágikus erejű szavakat keres, s a költészet egésze nem más, mint a valóban meglévő (a költészeten kívüli világban megtalálható) lényeg keresése és felmutatása, amely természetesen nem választható el attól a hittől, hogy van ilyen lényeg. Később olyan törekvésekben él tovább ez a költészettípus, mint Juhász Ferenc vagy Nagy László munkássága. De ugyanez a lényeget feltételező, megnevezésre, kimondásra törő gesztus fogalmazódik meg Pilinszky János vallomásaiban, sőt, költői gyakorlatában is. A híres Apokrif éppen a szavakban való megnevezést jelöli meg a megismerés, a tudás feltételeként. („És tudjátok nevét az árvaságnak?...") 3. A megszenvedett műalkotás esztétikájának átértékelése Az 1970-es évek közepétől — a nyelvszemlélet változásaival szinkronban — irodalmunkban olyan poétikai változások érlelődtek, amelyek az eddigiekben említett magyar költői hagyományokat nem folytatják, sőt, szembenállnak azokkal. Ahhoz, hogy ezt a váltást megértsük, három példát hozok a század első feléből. Mindenki ismeri Karinthy szép novelláját, a Cirkuszt, amelyben az egyetlen dallamot mindenáron előadni kívánó, önmagát akrobatává és bohóccá átképező hegedűs a művész önarcképe is egyúttal. A novellából azonban az is kiolvasható, hogy ennek a gyermekkorból hozott dallamnak az eljátszásához elengedhetetlen követelmény a saját megélt, megszenvedett élet. Gondoljunk Kosztolányi A vad kovács című versére: „A vad kovács, a szenvedés, sötét pöröllyel döngöl engem, szikrázva visszanézek és kormos dalát ővéle zengem. Beh jó nekem, hogy nem kell élni, csak az üllőre ráalélni, engedni szépen, mit se tenni, csak fájni így és várni, lenni. Verj, vad kovács, világfutóvá, érzéstelenné és meredtté, tökéletessé és tudóvá, kemény, fájdalmas műremekké!" Szenvedés, megszenvedett élmények nélkül nincs költészet, a szenvedés, a pokoljárás teszi „tudóvá" a költőt. Ismerjük József Attila híres mottóját: 21