Halmágyi Pál szerk.: József Attila emlékülés 1995. április 11. A Makói Múzeum Füzetei 84. (Makó, 1996)

Szigeti Lajos Sándor: A költői teremtés, mint kegyelmi állapot

Csakhogy a teremtés szándéka szinte meghiúsulni látszik, a motívumok új, negatív értelmezést nyernek, az elemekkel mintha hirtelen történt volna valami. A legszembetűnőbb a levegő állapotának megváltozása a szél motívumában, mely mindig is fontos volt József Attilának, különösen az anyaversekben: „A szegényasszony rég halott már, / de fiát a szél el nem hagyja" {Április 11, 1925). Most sem hagyja el, de lelassul, elcsendesedik, csupán leng, hull, remeg, ing, száll, hömpölyög, lengedez. A nyugtalan szél mindig is az izgága, mindehová befurakodó értelem metaforája volt József Attilánál, de ha lelassul, azért teszi, hogy átadja helyét a kontemplációnak, a nyugodt és bölcs szemlélődésnek, a számadásnak, a mérésnek és megmérettetésnek (Holt vidék, Külvárosi éj, Téli éjszaka, Elégia). De, mit is tesz a szél? Az ól ajtaját babrálja (Holt vidék), tovaringatja a zümmögő időt (Határ), kóbor kutyaként jár (Külvárosi éj), lebeg lebontva (Ritkás erdő alatt), de a legkülönösebb metafora mégis ez: „Csontos öreg nő ez a szél"; tétova, tűnődő, kiszolgáltatott és aszexuális. A vers, melyben olvasható, a Németh Andronak szóló Ballada szomszédságában született Sárga füvek. Emlékezzünk csak ismét a teremtésre, mégpedig a harmadik napra: „Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, amely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, amelyben legyen néki magva e földön. És úgy lőn. Hajta tehát a föld gyenge füvet, maghozó füvet az ő neme szerint és gyümölcstermő fát, amelynek gyümölcsében mag van az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó. És lőn este és lőn reggel, harmadik nap." Ugyanez a „gyenge fű" így formálódik meg a József Attila-versben: Sárga füvek a homokon Csontos öreg nő ez a szél A tócsa ideges barom A tenger nyugodt, elbeszél Dúdolom halk leltáromat Hazám az eladott kabát Buckákra omlott alkonyat Nincs szívem folytatni tovább Csillan a nyüzsögő idő Korallszirtje, a holt világ A nyírfa, a bérház, a nő Az áramló kék égen át Az első szakasz változatának látszik csak a következő is: „Sárga füvek a homokon, a dél / szikrázik, / elült, lefolyt a tors között a szél, / a tócsa bőre ráng idegesen." Lássuk tehát, mi történik a vízzel! Hogy jéggé, hóvá lesz, önmagában még nem furcsa, de az már meglepő, hogy tiszta vizet feltűnően keveset találunk: homokkal, porral keveredik, tócsákba gyűlik, nyirkosítja a falakat, lucskosítja a szalmát, gödör fenekén áll (Határ, Külvárosi éj, Reménytelenül, A város peremén, Eszmélet, Nyári délután), vagy „nyeli" a szél „nagy, lógó nyelvével". Az ekkor írt töredékekben is „a tó jegét kásás hó fedi", sőt összekapcsolódik a költő halálképzetével is: „Kásásodik a víz, kialakul a jég / és bűneim halállá állnak össze." Teremtés helyett ebben az időszakban „Töredeznek a világ pántjai", s nincs reggel és este: „Az ágakról, mint fátyol, lóg a szél, / a szür12