Halmágyi Pál szerk.: Honvéd emléknap Makón 1994. A Makói Múzeum Füzetei 80. (Makó, 1995)

Végh Ferenc vezérőrnagy köszöntője

Végh Ferenc vezérőrnagy köszöntője Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Talán kissé rendhagyó, hogy a mai ünnepélyes Honvéd Emléknap és Találkozó, a magas szintű tudományos tanácskozás végén az irodalmi est bevezetőjét egy katona mondja. Egy hivatásos tiszt, akiről akarva-akaratlanul feltételezik, hogy csak a harc megvívásához, az ellenség legyőzéséhez ért. Mielőtt bárki is szerénytelenséggel vádolna, szeretném kihangsúlyozni, hogy a tábornoki tölgyfalomb mellé nem kívánok irodalmi babérokat is tűzni. Viszont engedtessék megemlítenem, hogy a katona — így a tábornok is — ember, helyesebben „katonaember", aki fogékony a szép és nemes gondolatokra, az irodalomra, mely művészi színvonalon tükrözi egy nép életérzéseit, gondolatait és szemléletvilágát. A mai programokhoz méltó, kvalitásait tekintve a tudományos tanácskozás színvonalával egyenértékű rendezvényhez érkeztünk, amely a próza, a líra és a zene nyelvén szól egy történelmi korról, s annak népek, s emberek millióinak sorsát eldöntő eseményeiről. „Mily nehéz embernek lenni!" az irodalmi est címe. Mily nehéz embernek lenni, amikor hadseregek vívják halálos harcukat, amikor a célkeresztben egy másik katona homloka tűnik fel és a közelharc gladiátor-küzdelmében szuronyt döfnek egy ember szívébe... Mily nehéz embernek lenni ott, amikor a lét és nemlét kérdését egy másodperc tört része dönti el... Mily nehéz embernek lenni, s mégis EMBERNEK kell maradni! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kérem, ne várják, hogy a mai irodalmi műsorunk valakinek, valakiknek is igazságot szolgáltasson. Nem kíván tényeket, már letűnt árnyakat akár hűvös objektivitással, vagy lángoló lelkesedéssel megidézni. Azt valljuk, hogy mint minden jelentős esemény, így az 50 évvel ezelőttieket is megítélni a végső rendező elvnek, a történelemnek kell. Lassan kellő távolságra is érünk a háborús évektől. A költő azt mondja: „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp." Igen, mi is bűnösök voltunk, de nem jobban mint akármelyik nép! Irodalmi műsorunk az embert állította középpontba, akinek sorsát, életét, halálát a történelem vihara meghatározta. Azt az embert, aki a tömeghadseregek küzdelmében gyakran csak egy statisztikai adat a kitüntetettek vagy a meghaltak és eltűntek között. Sokszor egy jeltelen sírdomb, vagy jól-rosszul felvésett név a keresztfán, ami az elesett hősök után marad. Az emberről, a katonákról szólunk Önöknek. Akik megélték most újból felidézhetik az akkori eseményeket, a fiatalok pedig talán jobban megismerik és megértik e kort. Ma este együtt érezzük át a játszadozó kislány döbbenetét, aki tanúja édesanyja halálának és nyiladozó értelme nem képes felfogni a történteket. Mai értelmünkkel mi is nehezen tudjuk megérteni az emberi élet egyik legszebb eseményének háborús kificamítását, mely szerint „a törvény lehetővé teszi, hogy a fronton harcoló katona távol hazájától és menyasszonyától akadálytalanul megköthesse házasságát." Gondolom, valamennyien — főleg a makóiak — megértjük annak a tüzér alezredesnek a bátorságát, emberségét, aki tisztjeire pisztolyt fogva megakadályozta Makó magas épületeinek, az öreg református templom tornyának lerombolását. Ez a bátor tett különös jelentőséget kap napjainkba, a mosztari híd lerombolásának idején. Irodalmi estünkön mindazok emlékének adózunk egyetemesen, akik áldozatai, mártírjai voltak a háborúnak. Ez a nap az emlékezés, a kegyelet, a főhajtás és a letörölt könnyek napja. Ez a nap nem a „harag napja — dies irae —", hanem a humánum, a tiszteletadás ünnepe. A becsületes kézfogás ünnepe, amikor az egymással szemben harcolók is megbékélnek és már nem ellenségek, hanem egykori ellenfelet látnak egymásban. 40