Halmágyi Pál szerk.: Honvéd emléknap Makón 1994. A Makói Múzeum Füzetei 80. (Makó, 1995)

Török Pál: Visszaemlékezés a Makó körüli harcokra

jelentem, itt. ahol fekszem." Tudni illik figyelő voltam, távcsővel ellenőriztem és irányítottam a tüzet. Előttem már nem volt más. Tehát az volt az első vonal. Jelentésem után az ezredes beült az autóba segédtisztje mellé és teljes sebességgel elindult az úton az oroszok felé. Megdöbbentem. 25 év után tudtam meg a tv-ből, rádióból, hogy ő volt Utassy Lóránd vezérkari ezredes, aki Horthy átállási szándéknyilaktozatát vitte Malinovszkij marsallhoz. Sikertelenül. Jellemző az akkori történelmi szituációra, s a helyzetkiértékelésre, ami ezután történt. Az eseményt — hogy átment egy vezérkari ezredes egy vezérkari századossal — azonnal megtelefonáltam a zászlóaljparancsnoknak. Az első megnyilvánulása az volt, hogy miért nem lőttem le. Mondtam, nekem fontosabb az a hét pisztolytöltény, s másra tartalékolom, de különben is mit lőhettem volna le egy száguldó dzsippen. Akkor az volt a pletyka, hogy a püspök urat akarják kicserélni egy elfogott orosz tábornokkal. 25 év után tudtam meg, hogy nem a püspököt akarták kicserélni, hanem az október 15-i átállást akarták megbeszélni. (Mivel Utasssy nem volt ellátva semmi utasítással, Malinovszkij azt mondta, küldjenek helyette olyan személyt, aki fel van készítve a tárgyalásokra s tudja, hol vannak a német és magyar csapattestek.) Amíg a politika így kísérletezett, óvatosan és gyámoltalanul, a katonák harcoltak mit sem sejtve a hátuk mögött folyó tervekről, szándékokról. 50 év elmúltával, az eseményeket utólag tisztábban látva, másként ítéljük meg az orosz, német, magyar és román frontharcos tiszteket és katonákat. Október 29-én a Duna-Tisza közi harcokban sebesültem meg Kiskunmajsa mellett. Ezzel befejeződött a Makó és Szeged környéki harcokban való résztvételem. Nem száraz adatokkal, csapattestek felsorolásával és dátumokkal akartam ezt a kis időt, amit kaptam kitölteni, hanem mint élő szemtanú emlékeztem egy-két harctéri cselekményre ebben a térségben. Tanulságként, egy már a hadifogságban megtörtént esettel zárom az elmondottakat. Megfontolandó az eset tanulásga, főleg azoknak, akik csak könyvből ismerik a II. világháborút, a fiatalságnak, ill. a jövendő generációknak. Kádereztek minket, foglyokat egy kaukázusi nagy lágerben. Ez szó szerint megtörtént, ahogy mondom. Kihallgatónk egy NKVD-s, azaz GPU-s ezredes volt, a korábbi perzsiai szovjet katonai attasé. A tisztek után következett egy páncélos jutási őrmester. Az ezredes felfedezte az őrmester zubbonyán a kitüntetések helyének cérnamaradványait. Megkérdezte tőle: „Milyen kitüntetéseid voltak?" Válasz: „Kis ezüst, nagy ezüst, I. osztályú tűzkereszt, vaskereszt, és téli szalag." „Hány oroszt lőttél le?" Kérdezte tovább az ezredes. Rezzenéstelenül válaszolt, kihúzva magát az őrmester: „Amennyi a géppuskám elé került." Ilyen katona volt a gyorshadtest őrmestere. Egy pillanatig — mint ahogyan én most — gondolkodott az ezredes, majd felállva kezet nyújtott a páncélos őrmesterünknek és határozott hangon azt mondta: „Te is a hazádért harcoltál, én is a hazámért harcoltam" és saját kitüntetéssorozatára mutatott. „Megteszlek saját sofőrömnek." Úgy is lett. A sofőrnek volt a legjobb dolga a lágerben. Három hét után már ő adott kölcsön rubelt az ezredparancsnoknak. Később megkérdeztük az ezredestől — mert bejárt hozzánk a tiszti szobába beszélgetni, angolul, németül, franciául tudott és minket megszeretett — miért tette meg bizalmi emberének a mi páncélos katonánkat? Azt felelte: „Megbízom benne, mert szemembe mondta az igazat. Egyenes, becsületes katonátok van. Aki azt mondja, hogy már kommunistának született, mert ökölbe szorított kézzel jött a világra, nem hiszek! Ebben a katonában megbízom és mivel bízom benne, ő sem fog elárulni. A többi hízelkedőnek nem hiszek, nem bízom bennünk, az első adandó alkalommal elárulnának." Ez így volt 1945 őszén Novorosszijszkben, a kikötői lágerben. A Ludovika jelmondata: „A hazáért mindhalálig!" Ezer évig a magyar katona iránytűje ez volt. Mivel a mai Kossuth Akadémia történelmi és jogutódunk, hagyományőrzésre ezt tartom követendőnek. Hölgyeim és Uraim! Kedves Bajtársak! Ha ezt az egy mondatot megjegyezték maguknak, nem beszéltem hiába, s köszönöm, hogy meghallgattak. 20