Halmágyi Pál szerk.: Honvéd emléknap Makón 1994. A Makói Múzeum Füzetei 80. (Makó, 1995)

Török Pál: Visszaemlékezés a Makó körüli harcokra

Szerénytelenség lenne ezeket részleteznem. Röviden: A túlerejű nyomás elől visszavonultunk azzal a paranccsal, hogy Vásárhelyen szálljuk meg a városba bevezető utat. Több katonámat kellett elsősegélyben részesítenem, mert nem volt a közelben szanitéc. Az ellentámadásaink a nagy túlerővel és tűzfölénnyel szemben elég reménytelenek voltak. Nem akarom önmagunkat rossz fényben feltüntetni, de azt hiszem, minden volt frontot megjárt katonabajtársam, vagy a jelenlegi hivatásos tisztek is tökéletesen tisztában vannak az akkori magyar és szovjet hadsereg fölszerelésével és a szovjetek tűzfölényével. Október 7-én Makó körül bezárult a gyűrű és a harcok áttevődtek Vásárhely és Szeged térségébe. Tanzászlóaljunk Vásárhely kiürítése után vasárnap délelőtt szerencsére — mivel nagy köd volt — az öreg szegedi kompnál kelt át a Tiszán és Sándorfalvára vonult. Másnap a Tiszán átjött oroszok ellen volt egy támadásunk a töltések irányába. Ott nagyon sokan elestek, mert az oroszok a töltésről géppuskával és aknavetőkkel lőtték a rohamozó gyalogságunkat, amelyik a teljesen sík, kukoricától már megfosztott területen támadt neki a töltés oldalának. Az ellenség teljes rálátással volt a rohamozó gyalogságunkra s a kerékpárosainkra. Csak egy számot mondok, mert nem akarok itt hősködni. A 80 kerékpárosunkból 14 maradt életben és magam is 5-6 emberemet kötöztem be. Volt akinek a combját érte egy tenyérnyi aknaszilánk, a másiknak a fejét kötöztem be turbánnal. Nem sokkal ezután egy nagy kézigránát robbanást hallok. A hátam mögül egy partizán akart géppisztollyal kinyírni. A bekötözött fejű katonától szerencsére nem vettük el a kézigránátot, s ezzel a kézigránáttal tette ártalmatlanná a partizánt. Csak odaintett nekem és már ment is tovább. Később én is megsebesültem és Zalaegerszegen tudtam neki megköszönni az életemet. Ezeknek részletezése nem témája az előadásnak. Ezt vagy elhiszik, vagy nem! Talán jobb is, hogyha magunkkal visszük emlékeinket a sírba. A mai hivatásos tiszteknek kellene tapasztalatainkat átadni. Mit lehetne és mit kellene most jobban csinálni? De erre még nem kértek föl minket. Igaz, hogy a 40 év alatt mi nem is úgy voltunk káderezve, hogy velünk egyáltalán szóba lehessen állni, pedig nincs sok időnk. S akkor ezeket végleg magunkkal visszük a sírba. Én azt hittem, hogy tele lesz a terem volt frontharcos bajtársakkal, de sajnos alig egy-két sort töltenek meg. Sokkal többen figyelnek minket már fölülről, hogy mit teszünk értük? Változik a haditechnika? Az emberekkel való kapcsolat, soha nem évül el. 200 évvel ezelőtt, vagy Nándorfehérvárnál is ugyanaz volt a kötelessége egy parancsnoknak, mint ami 100 év múlva lesz, vagy ami nekünk volt, s ami most Önöknek van. Visszatérve 1944 őszére a katonai és politikai helyzet rohamosan romlott. Minket a 201-es tanzászlóaljat az Alföldről Budára akartak fölvinni a vár védelmére, a kiugrás biztosítására. Ezt persze csak később tudtuk meg, úgy 25—30 év után. Éjfélkor ellenkező parancs érkezett a harcálláspontomhoz: Támadás, irány a már elesett Szeged. Mögöttünk jön egy SS hadosztály. Ezt volt a tájékoztatás. Mindez félreveztő volt. Az SS-ek nem mögöttünk jöttek támogatni minket és Szegedet visszavenni, hanem épp ellenkezőleg Pestre mentek elfoglalni a fontosabb pontokat, s biztosítani maguknak Pest védelmét. Minket meg, hogy ne legyünk Pesten, küldtek előre Szegedre támadásba. A Szegeden már túl jutott szovjet csapatokkal a Fehér-tónál találkoztunk. Tovább nem tudtunk haladni, a támadás elakadt. A mellettem lévő cigány hegedűsöm kérdezte: „Hadnagy úr, mi a nótája?" Szegeden volt a menyasszonyom, ezért azt mondtam: „Csak egy kislány van a világon!" Elkezdte húzni, s közben rajvonalban mentünk a Fehér-tó felé. Erre megszólaltak a géppuskák a Fehéi-iói csárdáoól, a barna barátom levágódott és azt mondja: „Hadnagy úr, húzzsam-e még?" Mondom: „Ne! Húzzák már a nótánkat az oroszok!" Neki volt a legtöbb esze? Lelépett ezek utan. Mar másnap húzta a nótát, ennek a „Csak egy kislánynak" a folytatását a dorozsmai kocsmában. Október 13-án a műút melletti harcálláspontomnál egy dzsippel megérkezett egy vezérkari ezredes és egy vezérkari százados. Egy kőrakás mellett feküdtem, s a főtiszt az autóból kiugorva kérdezi: „Hadnagy őr, hol az első vonal?" Akkor még így kellett jelentkezni: „Alázatosan 19