Halmágyi Pál szerk.: Honvéd emléknap Makón 1994. A Makói Múzeum Füzetei 80. (Makó, 1995)

Török Pál: Visszaemlékezés a Makó körüli harcokra

hogy Vásárhely alatt ezredük támadása sikertelen volt, mert a rohamtüzérek visszaverték az előre törő orosz csapatokat. Ez tény. Ezeket az orosz T-34-eseket láttuk az út mentén, amikor Vásárhelyről Földeákra vonultunk Makó felé. Csanádpalotánál a szeptember 26-án egész éjszaka tartott ütközetben a 7/2 üteg az utolsó lövegig megsemmisült. Hősi halált halt az üteg parancsnoka, Kőszeghy Barnabás főhadnagy, három tisztje és 32 katonája. Mindegyik rohamlövegüket kilőtték. Az utolsó emberig, az utolsó lövegig harcoltak. (Sírkeresztjeiket az orosházi temetőben ma is megtalálhatjuk.) A rohamtüzér osztály parancsnoka, Török Pál százados — csak névrokonom — emkékiratait Ausztriában írta meg. 1944. szeptember 26-án Makót elfoglalták az oroszok. „Makó főterén az elelnséggel a harcot fölvettem, néhány halott és sebesült hátrahagyásával éjjeli szállásra és lőszerkiegészítésre Tápéra visszavonultam. Kérek fegyver és lőszerkiegészítést. Reggel a harcot újból fölveszem." jelentette erről a napról egy magyar tiszt. A város visszavételére indított ellentámadások nem jártak sikerrel. Bán százados katonái ismét bevetve egy kilométerre tudták csak megközelíteni a város szélét. A megmaradt rohamlövegek az ellentámadásoknál újból bevetve a város közelébe értek, de nem tudtak beljebb hatolni az erős szovjet védelemmel szemben. Hiába adta ki Guderian vezérezredes, a német szárazföldi erők vezérkari főnöke: „A Makóig előre tolt ellenséges erőt, keletre vissza kell vetni." Ez csak óhaj volt. „Válságos a helyzet a déli határon." „Makónál dől el a magyar Alföld sorsa." írták ezekben a napokban az újságok. A magyar hadvezetés megpróbált mindenhonnan, a Dunántúlról is erőket átcsoportosítani erre a veszélyeztetett térségre. Ekkor kerültünk mi is mozgósításra. Várpalotán a frontra induláskor a minket búcsúztató hadosztályparancsnok azt mondta a beszédében — ott álltam előtte — „A tanosztálynak csodákat kell tenni a fronton." Hallgatva a vagon előtt, magam is elcsodálkoztam és a tényeket el nem ferdítve meg kell mondanom, megdöbbentünk e magabiztos hangon. Hiszen mindannyian tisztában voltunk azzal, hogyan vagyunk mi, a magyar hadsereg tanosztálya, az „elit" csapat fölszerelve. Jobban ugyan mint egy pótezred, de csak 81-es aknavetőkkel és szerb, olasz és német aknákkal. A 120-asokat, amivel másfél évig gyakorlatoztunk — még a lovászom is tudott irányozni — át kellett adnunk a tüzéreknek, mert azok már elvesztették lövegeiket. A 75-ös német lövegek helyett csak 37-es páncéltörőink voltak. Mint egy rádobott dió pattant le a T-34-esek oldaláról, az arasznyi vastag uráli acélról a mi lövedékünk. A legénység Mauser 5 lövetű vashüvelyes puskákkal, s nagyon kevés géppisztollyal volt felszerelve. Nekem a pisztolyomban összesen a háború tartamára 7 töltény volt, póttár nélkül. Mikor ezt jelentettem a tábornok úrnak azt mondta: Pótoljuk mindezt győzni akarással! Külön kutatás témája lehetne ez a hadtörténészeknek s a mai katonai vezetőknek, tiszteknek, hogy hogyan kellene felszerelni és ellátni egy hadsereget, ha azt akarják, oldja meg feladatát és védje meg hazáját. Nem elhanyagolható téma ez, most azonban nem kívánok kitérni e kérdésekre. A csongrádi hídfő kiépítése közben a romló hadihelyzet arra az elhatározásra kényszerítette a szorult helyzetben lévő hadvezetőséget, hogy minket is — a 201-eseket — és a hajmáskéri tüzéreket Makó felmentésére küldjenek. Könnyű volt mondani: „Támadással kell bebizonyítani harckészségünket és vissza kell foglalni Makót." Ez volt a parancs. Katonának a parancsot szó szerint kell venni. Erőltetett menetben vonultunk Szentes—Mindszent—Hódmezővásárhely felé. Ide — katonazenekarral az élen — bizakodó hangulatban masíroztunk be a lakosság megnyugtatására. Nem vagyok cinikus, de azt mondom, sokkal jobb lett volna a Zrínyi rohamlövegek lánctalpainak robaja erre a célra, a pattogó indulók helyett. Vásárhely elhagyása után biztosított menetben, harckészültségben mentünk Földeák felé. Az előző napok harcainak nyomai, a kilőtt T-34-esek voltak az út mindkét oldalán. A már egyszer gazdát cserélt Földeákon keresztül érve a falu szélén foglaltunk tüzelőállást. Itt estünk át a tűzkeresztségen a támadó szovjet csapatokkal szemben. 18