Halmágyi Pál szerk.: Honvéd emléknap Makón 1994. A Makói Múzeum Füzetei 80. (Makó, 1995)

Zielbauer György: A 3. magyar hadsereg megalakulása és harcai 1944. október 6-ig

Térjünk át a magyarországi harcok befejezéseire. Említés történik Nemesmedves községről is. Most is a História domusra kell utalnom. Murányi László plébános úr nagyon precízen vezette ezeket a feljegyzéseket. Nem az volt a plébános baja, hogy a házvezetőnő jóban volt az orosz katonákkal (így szerepel szószerint), az sem volt baj, hogy a plébánia borával itatta az oda beszállásolt orosz katonákat. Akkor lett gond. amikor a házvezetőnő a püspöki látogatásra eltett hordót nyitotta meg az oroszoknak. Murányi plébános azt is leírta, hogy azért nem tudta az április 4-ét követő harcokban lelőtt magyar állampolgárokat eltemetni (pl. Gerhard Gizella 4 éves kislányt április 5-én lőtték le a németek), mert a front pontosan a község — Nemesmedves — közepén húzódott. A községet a Medves-patak észak-déli irányban szelte ketté, nyugati részen a németek védőállása húzódott, amit zsidó munkaszolgálatosok és más személyekkel építettek ki. Ugyanakkor a község mélyebben fekvő része, az oroszok kezén volt. Az előbb említett kislány április 5-én a szükségét végezni ugrott ki a pincéből. Német mesterlövész agyonlőtte. Egy nappal később egy Windisch nevű kisfiút hasonlóan agyonlőttek a németek, a gyermek után az édesanya, majd a nagymama szintén így lelte halálát. A támadás megindulásakor egy akna csapódik be a tanítói lakás udvarába 1945. április 12-én, ahol a Debrecenből idemenekült sógort csapta agyon a szilánk. Murányi plébános leírja, hogy a temetést csak április 13-án tudta elvégezni, amikor a front a másfél km-re lévő magyar—német, illetve osztrák államhatárt átlépte. Még egy fél mondatot kell e kérdéshez hozzátennem: hadtörténészeink egy része sajnos csak az orosz nyelvet ismerte. Fordítgattak ugyan számukra a különböző német nyelven megjelent hadosztálytörténetekből, melyek már kb. 30 esztendeje megtalálhatók a Hadtörténeti Könyvtárban. (Ott vannak szépen sorjára rakva.) Azonban nem lapoztak túl az általános összefoglalók után, ahol teljes részleteiben megtalálható a hadosztálytörténetben, hogy mi történt Szentpéterfa községben a Pinka-folyótól nyugatra fekvő területen. A német zászlóalj 1945. április 12-én az éjjeli órákban az oroszok gyűrűjébe került. Nehéz harcok árán tudtak csak nyugat felé kitörni, melynek időpontja 1945. április 13-a 2 óra 30 perc volt. Még azt is leírja a hadosztály parancsnoka, „hogy ez volt a német Wermacht utolsó egysége, utolsó zászlóalja, amelyik a magyar területet elhagyta". Ezért állapítottam meg, hogy sem a harcok kezdete 1944. szeptember 23-án, sem pedig az 1945. április 4-i vég sem volt igaz. Tavaly nyáron a parlamentben az egyik kisgazdapárti képviselő úr — nem emlékszem már a nevére — szintén beszélt e kérdésről, „hogy most már tudjuk" mondja ő, hogy a harcok április közepéig húzódtak el. A képviselő úr korábban bizony nem olvasott semmit, ami ezekkel a harcokkal kapcsolatos, hiszen már ezelőtt 28 esztendővel — holnap lesz 28 éve, hogy a Békés megyei Népújságban jelent meg az első cikkem 1966. szeptember 25-én, vasárnapra esett — amelyben a felszabadulásnak nevezett kezdeti harcokat mertem leírni. E gondolatok után nézzük meg, hogy valójában mikor alakult meg a 3. magyar hadsereg, s annak parancsnoksága, ha minf leszögeztük, nem 1944. szeptember 13-ára tehető ez az esemény? Az biztos, hogy a Románia elleni támadás megindulásával a IV. hadtest ebben a térségben van. Aradot elfoglalják szeptember 13-án, majd tovább folytatódik a támadás kelet felé, méghozzá Lippa, Máriaradna, Pálos térségében. Az előttem elhangzott előadásban a román hadtörténész úrtól hallottuk a pálosi problémákat. Én mint történész, amikor valamit leírtam, valamit kikutattam, akkor minden esetben igyekeztem a dolgokat a helyszínen beazonosítani. Én bejártam ezt a térséget is — feleségem szülei odaátról származnak, s a rokonlátogatással megpróbáltam az összes helyeket személyesen felkeresni, s ütköztetni a forrásokat a helyszíni terepbejárás során. A magyar csapatok addig tudtak simán — különösebb ellenállásba nem ütközve — kelet felé előnyomulni, amíg az 53. szovjet hadsereggel, illetve az ehhez hozzácsatolt 18. önálló harckocsi-hadtesttel nem találták szembe magukat. A4 napos csata után mindkét oldalon súlyos veszteségek voltak, s ezzel lényegében megkezdődött a magyar egységek fokozatos visszavo12