Halmágyi Pál szerk.: Bodófalva telepítésének 100. évfordulója. A Makói Múzeum Füzetei 77. (Makó, 1993)

Rozsnyai János: Telepítések a Dél-Alföldön

elkeseredett tömegek megmozdulásából kifejlődik a Rákóczi vezette szabadságharc, amely igazi háborúvá lesz, és ismét a veszteségek felé billenti a demográfiai mérleg nyelvét. Súlyosan esett a latba, hogy csakhamar hadszíntérré vált az egész ország, s a polgári lakosság nagy része is alaposan megszenvedte a hadijognak nagyon sok elemét nélkülöző háborút. Sokat rontotta a délvidéki magyarság helyzetét, hogy a török elől menekülő rácok az udvartól támogatva gyakran pusztították a magyar falvakat, városokat. A „bizonnyal rácz executiót is szenvedni fogtok" fenyegetés a legkeményebbek közé tartozott ebben a korban. (5.) Leginkább a Duna-Tisza közének és a Dunántúl déli részének lakossága szenvedte meg a szerbek rajraütéseit. Köztük maradt meg a „rác dúlás" iszonyú emléke. A magyarok ellen uszított rácok elől rengetegen költöztek északra, elhagyva szülőföldjüket. Meg kell említenünk a kuruc hadsereg ellátásának lakosságra nehezedő terheit is. Nemcsak a vérveszteség, és az ellenség elől való menekülés apasztotta a magyarságot, hanem az is, hogy a kuruc hadak mérhetetlenül kiélték egy adott vidék erőforrásait. A népesedési helyzet alakulásában, annak negatív tendenciáiban jelentős szerepet játszott a Rákóczi-szabadságharc második felében kibontakozó pestisjárvány. Korabeli adatok szerint sok városban több ezerre volt tehető a járványban elhunytak száma. A szörnyű kór alaposan megtizedelte a kuruc hadsereget is. „Nem a német, a pestis győzött le bennünket" panaszolta Bercsényi. A becslések 300 000-től 1.5 millióig teszik az áldozatok számát. (6.) A pestis még növelte azokat a megpróbáltatásokat, amelyeket az ország lakossága két évszázadon át elszenvedett. A török világot követő szabadságharc küzdelmei, párosulva a ragállyal, alaposan megtizedelték a Kárpát-medence lakosságát. A szatmári béke évében kevesebben éltek itt, mint az oszmán uralom utolsó esztendeiben, kb. 3,8 millióan. (7.) A 18. század első évtizedét követően régen látott békés korszak következett hazánkra. E periódusban csak három alkalommal tudott ellenséges haderő az ország területére betörni. A tatár és török portyázások, betörések, az időnként fel-felbukkanó pestisjárvánnyal együtt sem okoztak jelentős népességcsökkenést. A bécsi udvar számára fontos kérdés volt a népesség gyarapodásának ügye a század folyamán. Ez az érdeklődés jelentkezett az 1715-ös, majd az 1720-ban megismételt népesség-összeírásokban. A nem túl pontos és sok problémát is felvető adatok mégis segítenek a becslésben, mely szerint 1720 körül mintegy 4,3 millióan éltek hazánkban. (8.) Az ezt követő időszakban a lakosság létszámának jelentős növekedése állt be. A természetes szaporodás, amely történelmi megfigyelések szerint nagy vérveszteséggel járó csapások, háborús és természeti katasztrófák után szokott bekövetkezni, mintegy 6—14%-ra tehető a század folyamán. Az önkéntes, spontán mozgás is jelentős tényezője lett a népesség gyarapodásának. Nagy vonzerőt jelentett a hirtelen békéssé váló Dél-Alföld az ország más területein, vagy a határokon túl élő csoportok számára. így aztán valóságos népvándorlás indult meg a ritkán lakott területek felé. Ezek a mozgalmak azonban a természetes szaporodással együtt sem tudták pótolni a korábbi idők pusztításai által megtizedelt lakosságot. A konszolidálódó birodalomban fontos kérdéssé vált a lakosság létszáma, területi elhelyezkedése, nemzetiségi, vallási összetétele. Ez utóbbi két tényezőhöz kapcsolódik az udvarnak az a nem titkolt szándéka, hogy a túlzottan forróvérűnek, rebellisnek, eretneknek tartott magyarságot békés, dolgos katolikus német betelepülőkkel, „közömbösítsék". A telepítéseknek voltak már előzményei a magyar történelemben. Főleg a katolizálást szolgálta pl. az 1689-es császári-királyi pátens, amely ötévi adómentességet ígért a Magyarországon letelepedőknek. A Felső-Rajna vidékéről sok német család költözött hazánkba, de a kuruc háborúk idején falvaik jó része megsemmisült. A szatmári béke után újra kezdődik a németek betelepítése. 1723-ban a birtokosok kérésére iktatják törvénybe, hogy a külföldi telepesek 6 évig adómentesek, sőt ha kézművesek, 15 év a mentesség ideje. A magán földbirtokosok gyakran még ennél is kedvezőbb körülmények közé várták a német betelelpülőket. Lassanként annyian jelentkeztek, hogy a Felső-Duna vidékén már korlátozni kellett az elvándorolni vágyókat. Az 8