Halmágyi Pál szerk.: Bodófalva telepítésének 100. évfordulója. A Makói Múzeum Füzetei 77. (Makó, 1993)

Magyari Etelka: Mi marad utánunk? (Rendhagyó visszaemlékezés Bodófalvára)

Néhány esztendő számadatai 1982-vel bezárólag: Tanév Tanulók 1893/94 95 1900/01 343 1930/31 171 1944/45 138 1956/57 117 Tanév 1961/62 1969/70 1980/81 1981/82 1982/83 Tanulók 124 87 50 46 24 A választóvonalat a hatvanas évek végén húzhatjuk meg, amikor megszűnt a bodói iskola internátusa, amely a környező falvak magyar gyermekeit gyűjtötte össze: Szapár, Vásáros, Betlenháza, Hosszúvölgyről. Nagy hírű pedagógus családok hagyják el sorra a falut. Gellérték, Lakiék, Molnárék. Az iskola megszűntetése az első igazán nagy csapás a kollektivizálás után: megszűnt a jövőbe vetett hit reménye is. Milyen fiatal vagy netán gyerekes család költözne ide, egy olyan faluba, amelynek még iskolája sincs? És mi lesz az iskola sorsa? Ebben az időben még sikeresen szegültünk szembe a kor elnemzetlenítő, beolvasztó iskolapolitikájának. Bár tanárelődeim elmenekültek a süllyedő hajóról, mi a mögöttünk álló szülői közösséggel szembehelyezkedtünk az árral. A bodói magyar tannyelvű iskola V—VIII. osztálya csupán 1984-ben szűnt meg, miután 1981-ben beköltöztették Bálincra, a községközponti román iskolába. Ekkor is hátulról támadtak meg minket, míg továbbképzőn voltam Kolozsváron. A szülőket egyenként hívatták be Bálincra, a pártkabinetbe. Előbb győzködték őket, milyen jó lesz a központi iskolában, majd fenyegetőztek. Egyenként mindenki aláírta az iskola halálos ítéletét. Szeptember elején tudtam meg, hogy én, az iskola magyar tanára szeptember elsejétől már Bálincon a román iskolában tanítok! Hogy mit? Valahogy így: fakultatív magyar nyelv 3 óra, orosz nyelv 8 óra, angol nyelv 6 óra, latin nyelv 1 óra. Aztán még variálták a katedrámat, míg végül 1984-ben 3 munkalehetőség elé állítottak: félnormás óvónői állás 19 km-re egy román faluban Fagyimákon; egy magyar katedra három egymástól elég távol eső községi iskolában — Rékás, Szapár, Bálinc — vagy Újszentesen tanítónői állás az alsó ciklusban. Ez utóbbi látszott a legemberibb megoldásnak, bár igazságosnak semmiképpen sem, mert ugyanebben az iskolában a magyar katedra is üres volt. Tíz éve nem tanító tanári képesítésű kollegát helyeztek ide a színháztól, akit az akkori propaganda-gépezet fő embere Florescu elvtárs hozott ki az iskolába. 1981-ben, mikor a VII—VIII. osztályt beviszik Bálincra, marad az elemi Haloff Imre tanító irányításával. De túl nagy az épület, nincs pénz a tatarozásra. Viszont az óvodában is kevés a gyerek. Átköltöztetik az elemit az óvodába. Az üres osztálytermeket megkapja a szövetkezet. Előbb bútorraktár, majd koporsó raktár. Aztán a bálinci néptanács az utászoknak utalja ki lakásként. Az itt dolgozók többnyire cigányok. Az iskola gyönyörű épületéből cigánytelep lesz a falu központjában. Feltüzelik a kertítést, padlót, parkettet, ajtó-ablakfélfát. Vakon mered a megcsúfolt iskola, a tudás otthona, múlt és jelen mezsgyéjén a jövő felé! Lesz-e benne még valaha gyermekkacaj, gyermekzsivaj vagy marad csak koporsóraktár? Az iskola mellett Bodó életében, mint megtartó közösségnek igen fontos szerepe volt a Református Egyháznak is. Már láttuk a telepítés korában, hogy a hit tiszta fénye vezérelt ide 89 családot. Ők nem meggazdagodni jöttek, hitüknek kerestek új, szabad otthont. V. 34