Halmágyi Pál szerk.: Bodófalva telepítésének 100. évfordulója. A Makói Múzeum Füzetei 77. (Makó, 1993)

Magyari Etelka: Mi marad utánunk? (Rendhagyó visszaemlékezés Bodófalvára)

A lekvárfőzés napjai nemcsak sok munkát jelentenek, de egy kis szórakozást is, a közös munka örömét, sőt a gyerekek kotnyelességét: van mit nyalogatni. Igaz a családokban ez örökös tyúk-tojás vita, már ami a szilva sorsát illeti, hiszen az anyák a lekvárra, ciberére voksolnak, az apák a pálinkafőzésre. Ilyenkor, szilvalekvár főzéskor egy korty itóka mellett a felnőttek fokhagymás pirítós kenyérrel csillapították éhségüket. Az üst alatt összegyűlt parázsban húst, szalonnát, sonkát lehetett sütni, kinek mire futotta. Nem ilyen nagy öröm, de fontos munka a paradicsomfőzés is az önálló paraszti gazdaságokban: megfőzni, átszűrni, üvegekbe tenni, fazékban kidunsztolni, minden üveget pergamennel, később celofánnal lekötni. A szilvalekvárral nem volt ennyi gond. Az üstből köcsögbe került, sütőkemencében hevítették, szárították, míg jól bebőrödzött és nem penészedett meg. így tették fel a padlásra vagy a kamrába. Ha karácsony előtt vágtak disznót, sokszor köcsögben állt a rengeteg töltöttkáposzta is, míg el nem fogyott. Lúgos és környéke, így Bodó is fedeles tepsiket és korsókat is használt. Ilyen fedeles tepsit még én is láttam a pálinkafőző kazánnál, ebben sült a finom fokhagymás tyúk-, vagy nyúlpecsenye a felhalmozódó parázsban. Pálinkafőzéskor minden gazda köteles volt legalább egy tyúkot vinni és megkínálni az ott szorgoskodókat. Nem egyszer galibát okozott, a csak mulatozásra vágyó bohó ifjúság, vagy az úrhatnámkodó megyei hatalmasságok látogatása, mert ilyenkor garmadával tűntek el a tyúkok a Liliomsoron. Azt suttogták másnap ... Mindegy az már nekünk! Kazánház nincs, pásztorház sincs már! Csak az énekszótól hangos októberi esték emléke maradt meg, amikor a nagytorkú öreg Juhász hangja remegtette meg az éjszakát. Az öreg Tejút is lemosolygott Bodóra, talán maga Csaba királyfi is visszanézett mesebeli csillagösvényéről, merről is jön ez a monumentális hang. És ha már meggyúlt szívemben, lelkemben, elmémben az emlékezés őszi fáklyája, nem hagyhatom szó nélkül a dinnyecsőszködés varázslatos perceit sem. Bodnár Pali bácsi, Dobsa Imre bácsi, P. Szabóék csőszkunyhói előtt lángoltak fel az őrtüzek. Megsült itt a bodói finom szalonna is és előkészítette a helyet a 10-14 maligános bodói boroknak, majd újra felszárnyalt a nóta. Emlékszem még arra a finom cipóra is, amit Bodnár Rózsi néni sütött és melegen tarisznyáit a csőszöknek, mert bármilyen nagy volt is a munka dandárja az asszonyoknak külön gondja volt a friss kenyér, a sütés. Bodónak ekkor már híres péksége volt, amely az egész községet ellátta kenyérrel Herczeg Lajos vezetésével, de azért a legfinomabb mégis csak a házisütés maradt. Az asszonyok kovásszal sütöttek és sokszor rááldozták éjszakájukat a mindennapira. Kegyelettel emlékszem Pintér Ida nénire Vásároson — a bodói református egyház szórványában — szinte legendás áhítattal őrizte a kovászt a konyhakredencen, fehér kis fonott gyékénytartóban, hófehér kendővel letakarva. IV. Járom a falut ügyes-bajos dolgaimmal. Lehet, hogy népszámlálok, vagy csak állatösszeírás van, az is lehet, hogy a temesvári magyar színház jegyeit árulom. (Valamikor bérletes falu volt Bodó, de aztán úgy megromlott a műsorpolitika, hogy elfogyott a nézőközönség is. Ma is emlékszem egy Kerti törpe című propaganda darabra, amire minden jegyet eladtunk, aztán meg szégyenkezve ültünk a nézőtéren olyan gyenge előadás volt.) Magamban számolgatok: mindössze 310 ház és alig 3 fóliasátor. Az utolsó új ház 1971-ben épült. A téglaházak száma mindössze 8, a többi vályogház. A fürdőszobás házak száma 9. Érdekes ma sem fóliáznak, az üvegházak sem sorjáznak Bodón. Dolgos emberek, jó gazdák, de pénzt nem szívesen fektetnek be sem a gazdaságba, sem a házépítésbe. Pedig bevétel van elég szépen. Babicsák Barna könyvelő, az egyház hűséges kántora erről így nyilatkozik: — Tudja, 32