Halmágyi Pál szerk.: Bodófalva telepítésének 100. évfordulója. A Makói Múzeum Füzetei 77. (Makó, 1993)

Magyari Etelka: Mi marad utánunk? (Rendhagyó visszaemlékezés Bodófalvára)

A lugosi szűrszabók hosszú, bő köpenyféléket készítettek vastag gyapjúszőttesből, zubbonyokat, mellényeket, nadrágokat. A paraszt köntösöket készítő szabók az asszonyok helyét vették át. A felhasznált fonál azonban nem maradt mindig eredeti fehér vagy szürkés színben, mert odaadták festeni. A festés már vegyi ismereteket követelt. Lúgos vidékén a festőket (a német der Färber = kelmefestő szóból) fárbároknak nevezték. A hófehér len, kender, gyapot ruhadarabok mellett mindinkább elszaporodtak a gyári festésű színes kelmék. A szűcsök csak prémes bőrökkel dolgoztak. A bekecsek sima felét jól ki kellett dolgozni, hogy azok kiállhassák az időjárás viszontagságait. A bekecsek leginkább bárány- és juhbőrből készültek a szőrös oldalukkal befele, fehér vagy barna színben, attól függően, hogy ünnepre vagy hétköznapra készültek. Ezek divatja napjainkra a nyugatot is meghódította. Külön kell beszélnünk a lábbelik divatjáról. Néhai Balog Katica néni egész „filozófiai" rendszerben tudta elmesélni leánykori élményeit a kor divatjáról, lábbelijéről. Tőle tudtam meg, hogy már a századfordulón a fiatal paraszt menyecskék és lányok, nemcsak itt Bodón, de már Lúgos környékén is kezdtek sarkos cipőt hordani a papucs és csizma helyett. Kedveltek voltak a különböző színű lakkcipők. Még a lila is előfordult, de a leggyakoribb a fekete maradt. Ezt minden korosztály hordta és hordhatta napjainkig, de csak ünnepnap és szép időben. Katica néni mesélte, hogy előfordult, bálba mentek. Éjszaka esett az eső. Reggel mezítláb jöttek haza, nehogy baja essék az ünneplő cipőnek. Idősebb asszonyok magasabb szárú lábszárközépig érő, fűzős cipőt hordtak. A fűző alól kapcsokon, fenn lyukakon ment keresztül. A különböző cipők kedvenc dísze a porcelán vagy üveggomb volt vagy különféle csatok. Bizonyára minden család fotóalbumaiban található egy-két dédnagymama hasonló viseletben, csak figyelmesen körül kell nézni. Nem ritka ebben az időben a patkós csizma, patkós bakancs sem, bár szegényem berek örökös dilemmája marad a „lyukas talp vagy új cipő" ahogy Veres István bácsi mondogatta. Hordtak ebben az időben bocskort, bakancsot, cipőt, csizmát és papucsot is. Igaz a szép, hímzett fejű bársony „szögedi" papucsról Bodón már nem sokan hallottak és még kevesebben láttak. Talán csak én vagyok az egyetlen, aki még vitrinben őrizgetem a nagyanyámtól kapott piros bársony papucsot — mert véletlenül ő is makói Király-lány volt — mint hovatartozásom konkrét jelképét. Az új lábbeli divattal a cserzővargák csillaga leáldozott, de feljött a fényezett bőré. A századelő férfi bakancsa a mai hegymászó vagy síbakancshoz hasonlított, marhabőrből készült, ennek nyers színében vagy feketében. Halzsírral preparálták, hogy vízhatlan legyen. Legdrágább lábbeli volt a csizma. A kevésbé módosak a bakancs mellé lábszárvédőt hordtak, vagy megmaradtak a papucs mellett. III. A különbség a makóiak és a peregiek között meglátszott a kerteken, a földeken is: a peregiek megmaradtak a gabonatermesztés mellett, míg a makóiak inkább kertészkedtek. Eleinte hagymatermesztéssel is próbálkoztak, de ennek sem a föld, sem az éghajlat nem kedvezett. Kísérletező kedvük mégsem vesztik el: uborkával, füszepaprikával, dinnyetermesztéssel, salátával próbálkoznak. A helyi gazdakör a két háború közötti tevékenységére jellemzőa háziipar fellendülése: kosárfonás, seprűkötés, amelyek segítségével még a kollektivizálás után is némi keresethez jutottak a bodói családok. Megemlítem Nagy Józsi bácsinak és fiának kosarait, a Gellényi család sepriíkötő műhelyét, meg a kukoricacsuhéból font lábtörlőket. Szintén a gazdakör tevékenységének köszönhető az állattenyésztés fellendülése. A bodóiak nemcsak nagy mennyiségű gabonát adtak el a piacokon, vásárokon, de 27