Tóth Ferenc szerk.: Fiatal Néprajzkutatók Országos Konferenciája. Makó, 1991. augusztus 26-28. A Makói Múzeum Füzetei 75. (Makó, 1993)

ELŐADÁSOK - KOLTAY ERIKA: A népi orvoslás fogalmi kérdéséről

meghatározásának vitájáról szóló írásokat idézi, és utal a kérdés ennél jóval bonyolultabb voltára. (Megjegyzésként említem csak: a 18. oldalon Gémes B. Hoppál M.-Torő L. véleményeként említi azt, hogy ők szó szerint átveszik Szendrey megfogalmazását a népi orvoslást illetően. Ez tévedés, mert a Szendrey-idézet a "Lecturis Salutem" (Üdvözlet az olvasónak) c. fejezetben található, amelyet Antall József vagy Schultheisz Emil professzor úr írt a kötet elejére.) Oláh Andor (1986) népi orvoslásra adott megfogalmazása az eddigi meghatározások szinte minden lényeges elemét tartalmazza.

6 Oláh A. is kitér arra, hogy ő ezt a tudásanyagot elsősorban a "nép"-hez, a falusi lakossághoz, a parasztsághoz mint kollektívumhoz köti. Még szerencse, hogy a mondatban ott van az elsősorban szó, ami itt nagyon fontos, s mondom ezt a tapasztalat alapján. Körülbelül hat hónapja végzem gyűjtéseimet a városi lakosság körében, s nap, mint nap találkozom a népi orvoslás körébe tartozó gyógyeljárások alkalmazásával. Ezt a tudást a városban lakó egyén ugyan még a falun élő vagy élt nagyszüleitől vagy szüleitől vette át és őrizte meg, ami által ez a városi réteg mint a népi tudás egy töredékének őrzője jelenik meg előttünk. Ez nem népi orvoslás? De igen. Elfogadhatjuk Oláh A. megfogalmazásának ezt a részét egy kis kiegészítéssel, miszerint: a népi vagy hagyományos orvoslásnak elsősorban a falusi lakosság, de a városban élők bármely rétege is lehet fenntartója, birtokosa valamint gyakorlója. A népi orvoslás fogalmának legújabb meghatározását (1990) a Magyar Néprajz VII. kötetében láthatjuk. A fejezet, amely a fogalmi kérdéseket tárgyalja, a népi orvoslást körülírja, definíciószerű meghatározását nem adja meg. A népi orvoslás anyagának rendezése és fogalmi meghatározásai során is találkozunk a gyógymódok racionális és irracionális szempontok szerinti felosztásával. Ez a felosztás első hallásra nagyon jól hangzik, és könnyen kezelhető rendszert ígér alkalmazójának. De ha valaki már próbálta így felosztani az általa gyűjtött anyagot, szembekerül a benne rejlő problémákkal. Először: a legtöbb alkalmazott gyógymód mindkét helyre besorolható, tiszta csoportok sokszor nem hozhatók létre. Másodszor ki mit ért racionalitáson, illetve irracionalitáson? A Hoppál M.-Torő L.-féle meghatározásban is szerepel ez a felosztása a gyógymódoknak: ő szerintük "A népi gyógyítás racionálisnak nevezhető gyakorlata elsősorban a gyógynövények felhasználásán alapult, de alkalmazták a különféle ásványi anyagokat is." Az irracionális gyógymódokat pedig a babonák és a legfantasztikusabb elképzelések * 8 adják egy úgynevezett hiedelemrendszeren belül. A Magyar Néprajz VII. kötetében Hoppál Mihály újra érinti ezt a kérdést, de már másként értelmezve, mint az 1975-ös tanulmányban. Itt a népi orvoslást mint a kultúra egy részét szemléli, s ezen belül különíti el a racionális és irracionális elemeket.

9 95