Tóth Ferenc szerk.: Fiatal Néprajzkutatók Országos Konferenciája. Makó, 1991. augusztus 26-28. A Makói Múzeum Füzetei 75. (Makó, 1993)
ELŐADÁSOK - WILHELM GÁBOR: A kultúra modellezése
olyan mentális állapotok tartalmi leírását kihasználó általánosítással lehetne megmagyarázni, melyben az egyik feltétel így szólna: Ha S azt hiszi, hogy fáj a hasa. Továbbhaladva a történetben S valahol meghallja, hogy sok sava van. Mivel azt is tudja, hogy a sok sav "hasfájást" okoz, másnap közli velünk, hogy a sok savtól fáj a "hasa". Ha azt mondjuk, S azt hiszi, hogy fáj a hasa, és hogy a sok sav okozza a hasfájását, S hiedelme némileg abszurdnak tűnik, ugyanis mi tudjuk, hogy a sok sav gyomorfájást és nem hasfájást okoz. Megpróbálhatunk viszont olyan kontextust keresni, melyben S hiedelme jobban hasonlít a miénkhez. Felhasználhatjuk többek között azt az ismeretünket, hogy előző nap S a gyomorfájást nevezte "hasfájásnak". Azaz S azt hiszi, hogy fáj a gyomra, mivel sok a sava, és a sok sav gyomorfájást okoz. S hiedelmének abszurditása így megszűnt. Próbaképp megkérdezhetjük még S-t, mégis hol érzi a fájdalmat. Ekkor S a hasára mutat! Valószínűleg ebben a helyzetben a legjobb, amit tehetünk, hogy kijelentjük, S hiedelmének jellemzése nem egészen egyértelmű. Egyébként, ha S most is a gyomrára mutat, akkor S hiedelmét ugyan teljesen racionálisnak tekinthetjük, de a rendelői esethez hasonlóan számos általánosítás most sem alkalmazható S viselkedésének magyarázatára. Az émikus elemzés megpróbálja S hiedelmét S saját terminusával jellemezni: S azt hiszi, hogy a "hasa" fáj, majd azokat a szituációkat számba venni és rendszerezni, melyeket S ezt a kifejezést tartalmazó mondatokkal "interpretál". Speciális kontextusoktól eltekintve azonban ilyenkor csak azok az általánosítások alkalmazhatók S viselkedésére, melyekben a "has" kifejezés szerepel végig. Aki szerint egy kis munkával találni lehet ilyeneket, az képzelje hozzá, hogy S emellett használja a "gyomor" kifejezést is bizonyos esetekben, és a "has" kategóriába a vese egy része is beletartozik. Ezek után az orvos közli S-sel, hogy a vizsgálat gyomorfekélyt mutatott ki. Hogyan jellemezhető most S hiedelme? Valóban azt hiszi, hogy a gyomra beteg? Ekkorra már a referenciák annyira összekuszálódtak, hogy lehetetlen olyan tartalmú mondatot találni, mely megbízhatóan leírná S hiedelmét. Amíg viszont nincs ilyen hiedelemmondatunk, a megfelelő általánosításokat sem tudjuk alkalmazni. Ennek ellenére szinte biztos, hogy S-nek az orvos közlésére kiváltódott hiedelme hasonlóan viselkedik egy ugyanilyen közlésnek a hatására bennünk kialakult hiedelemhez (melyekhez egyértelmű tartalom rendelhető). Ha valaki megkérdezné utána, mi bajunk van, S és mi is azt felelnénk, hogy gyomorfekélyünk van. A szintaktikai elmélet számára e viselkedés magyarázata nem okozna gondot, mivel a viselkedés létrehozásában részt vevő, illetve bizonyos ingerek hatására kialakuló mentális állapotokat nem tartalmilag, hanem formálisan jellemzi. Az 63
