Banner János: Apátfalva néprajzi vázlata. A Makói Múzeum Füzetei 66. (Makó, 1990)

A település

vasútihíd és a valamivel lejjebb épült közútihíd is igazolja. A közútihid a Makó —Őscsanád—Nagyszentmiklósi és onnan többfelé ágazó kocsi közlekedés lebonyolitására szolgált s ma a trianoni határon egyetlen átkelőhely. A vasútihíd a Hódmezővásárhely—Makó—Nagyszentmiklósi vasút vonalon van, de ma szegesdróttal behálózva mutatja a forgalom teljes szünetelését. A község alatt a trianoni béke előtt személyszállító rév vitte át a munkába menőket a Maroson túli földjeikre. A község két végén szérűskertek és vályogvető gödrök foglalnak helyet. A szérűskertek keletkezése is a XVIII. század tűzbiztonsági intézkedéseire vezethető vissza. Mint a rendelet mondja: „Mivel az udvarokon összehordott nád, szalma és egyéb fűteni való gaz által alkalmatosság nyújtatik a gyulladásokra, és akadálya a tűznek eloltására, ezért ezeknek az udvarokra nagyobb számmal leendő összehordása teljességgel tiltatik. S egyszersmind behordása engedtetik." így keletkeztek a szérűskertek. Ha a templom tornyából egy pillantást vetünk a községre, láthatjuk, nincsenek itt zegzugos utcák, amelyekből egy-egy útbaálló ház kilátszana. De ha egyszer utcarészlet fekszik előttünk, akadály nélkül futhat rajta végig a szemünk. A falu egyik szélétől a másikig nyílegyenes utcák húzódnak. A község főutcáján a templom, paplak, községháza és az iskola épületek sorakoznak. Itt-ott egy-egy módosabb gazda fordított háza ragadja meg a figyelmünket, amelynek belseje még nem tér el a régi berendezéstől, de külseje, legalább az utca felől, egészen városi jellegű. De a főutcán is váltakozva feküsznek a kis és nagy házak, ahol sokszor a legcifrább épület mellett a legegyszerűbb nádfedeles, egy ablakos házat találjuk. A modern festett deszkakerítés mellől valósággal kiabál a vertfal kerítés vagy éppen a líciummal benőtt sövény. Az egész község azonban csendesen mozgó fáival valóban kellemes benyomást tesz. A háztetők felé emelkedő eper és akácfák csak itt-ott engedik szemünket az alattuk nyugvó házfedelekre. Olyan a kilátás, mintha erdőben járnánk, melynek sűrű rengetegét csak itt-ott szakítja meg egy-egy odaépített épület. Pedig, de sok büntetést kellett fizetni az apátfalvi telkes gazdáknak és házas zselléreknek, amíg ma szép képet nyújtó fák csemetéit udvaraikba és házuk elé ültették. Hányszor hallották a szószékről és a községháza elől kihirdetni: „mivel a házak és egyéb épületek közt levő és sűrű ágakat nevelő fák a támadott tűz tovább leendő terjedése meggátlására láthatóképpen szolgálnak, azért köteles minden lakos a maga háza és egyéb épülete körül annyi számú fákat, az mennyik a helynek mivoltához képest szükségesek lésznek, leginkább pedig szederfákat, amelyeknek szaporítását Felséges Asszonyunk úgyis már megparancsolta több ízben ültetni és annak nevelésében és megtartásában szorgalmatoskodni." Azóta nőttek a fák az apátfalviak háza táján is. És ma már az unokák elfelejtették az „öregnagyapjuk" kényszerítését s maguk ápolják, dédelgetik a fát, árnyékáért, terméséért. Nincs is olyan ház, melynek udvarán fa ne volna. A széles főutca és a nem sokkal keskenyebb kisebb utcák szükségtelenné tették, hogy a községben a házak között tér is legyen. Országos vásárait a 5