Banner János: Apátfalva néprajzi vázlata. A Makói Múzeum Füzetei 66. (Makó, 1990)
Vízi élet a Maroson
meg a szabad élet örökre rabul ejtette. És ezt a mesterséget valóban gyerek korban kellett megtanulni, mint ahogy ma is van olyan öregedő halász, aki 14 éves fiával kettősbe rójja Makótól — Nagylakig a rohanó Marost. Bizony sok elmegy, de azért jut a bárkába is. Mindég van egy-egy kis eredmény a hosszú gyalogolás és a nehéz vízimunka után. Mert itt sokat kell gyalogolni annak, aki lefelé ereszkedve halat akar fogni. Felváltva húzzák a csolnakot a magas parton felfelé az őrfára erősített hosszú kötéllel, míg a másik a meredek part alatt kormányoz, hogy a csolnak a partba ne ütközzék. Csak ha a határig értek, kezdődik a halászó munka. Hol kece, hol istáp, hol kerítöháló járja. S míg izmos karuk hajót és hálót húzva végigdolgozza az egész napot vagy éjszakát, a 70—100 magukkészítette horog gajisztával felszerelve az erős batonyákon várja a gyanútlan halak horograjutását. Egyik másik vízszélén álló fűzfa bokor alatt horog csapda van felállítva. A horogra szúrt béka idegesen mozog, míg egy nagy falánk harcsa be nem kapja. A békának egyszeribe vége, de menekülni a harcsa se tud, s dühösen rázza a fűzbokrot, míg egy arra vetődő halász szákja ki nem meri, s bárkába nem teszi vagy meg nem köti. És ha idegen halász fogja is ki, csak a jogos tulajdonos kezébe kerül, mert itt még van becsület, s ha mind igyekszik is a másik elől elfogni a szabadon levő halat, a már megfogottat mindenki a gazdájához juttatja. Tudja, hogy ez csak kölcsönbe megy. Mikor aztán vége a munkának, a vízimalomnál kikötnek s a hálókat az ágakra rakják száradni. Itt a tanyába szárítják, javítják a munkában kiszakadt hálókat. A kifogott hal pedig a malom melletti bárkáknál várja a továbbszállítást. Kis maradványa ez már a régi halász életnek. Az a megállapítás, hogy a magyar paraszt régi bevett szokásához még akkor is ragaszkodik, ha annak elhagyása hasznára volna, az apátfalviakra is vonatkozik. Bár a községnek ma már ártézi vize van, a lakosság még ma is ragaszkodik a Maros-víz használatához. Kora reggel a legelső dolog a Marosra menni, s a napi munkát is az fejezi be. Hol a férfiak, hol az asszonyok vagy gyerekek mennek a vízért, s biz ott a szép Maros partján jól esik egy kis elbeszélgetés. Néha még látványosság is akad, mikor a hazatérő halászok a vízhordók szemeláttára veszik számba a napi zsákmányt. A vízért két cserépkantával jönnek rendes munkaruhájukban. A korsót nem kézben viszik, hanem vállon, az abranicán. A vastagcserepű edényben a víz lehűl és lehiggad, és állításuk szerint jobb, mint az ártézi víz. Apátfalvának legfontosabb települési tényezőjére, a Marosra is vessünk egy pillantást. Hol ide- hol oda kanyarodó, lankás, majd meredek partjai közt a víz sok porondot hordott már össze, amelyekből valóságos szigetek lettek. Partjaikat ellepte a fűzfa, omladozó széleiket megkötötte, s ma — ha magas vízálláskor nem látszik is ki belőlük semmi — mélyrenyúló gyökereikkel dacolnak a néha lomha, máskor vad folyó vizével. De történelmi emlékeket is őriznek ezek a szigetek. Mikor Rákóczi protestáns hívei az apátfalviakat erőszakkal akarták hitük elhagyására kényszeríteni, a katolikus hithez ragaszkodó 27
