Banner János: Apátfalva néprajzi vázlata. A Makói Múzeum Füzetei 66. (Makó, 1990)

A temető

belegyújtanak s a nagy tűzben a vessző váz kiég, de a sár is cserép keménységűvé válik, aztán tart jó sokáig, ha gondját viselik. Szentkép még a kemence mellé is kerül. A kuckó felett, a felső részen tálakat tartó fogas kapott helyet, amelyen — mint már többször láttuk — egymás mellé sorakoznak a fodros, kivarrt, csipkés szoknyák. Valóságos múzeum ez a szoba, ahol a család minden értékes holmija felhalmozva áll. Felejtsük el most egy pillanatra azt a sok szépet, tiszta rendes és egészséges dolgot, amit a valóban példás tisztaságú magyarok közt láttunk, és menjünk ki a községnek abba a részébe, ahol a vagyontalan magyarokat arra kényszerítette a szegénység, hogy ütött-kopott kis házaikban fáraó letelepedett ivadékaival keverten lakjanak. Piszkos és rendetlen viskójában lakik itt a letelepedett cigányság. Nem sokan vannak, de azért hangos tőlük az az utcának nevezett valami, amelyen poshadó vizes árkok közt kerítés nélkül húzódnak meg az össze-vissza álló kívül-belül meszeletlen piszkos viskók. Az alacsony ajtó tárva-nyitva, ablakában talán télire lesz üvegtábla vagy valami más, ami megvédelmezi a rettegett szél ellen. Viskója tetején az útszéli gyom vert tanyát, nádja — ahol még megvan — korhad, de legtöbb helyen már régen leszakadt. Alacsony kéményéből gyanús illatú füst terjeng. A putri előtt omladozik valami ólféle, csoda hogy addig össze nem dőlt. A TEMETŐ De menjünk csendesebb tájakra. Az apátfalvi temetőben járunk, melynek kegyeletes csendjét naponta többször zavarja meg a mellette elrobogó vonat zakatolása. Néha-néha a kápolna kis harangja is megszólal, hogy kikísérjen utolsó útjára valakit ide a régiek közül. Fájón sír az a kis harang minden temetésen, de kivált, ha fiatalt temetnek, akinek életéhez oly sok szép reményt fűztek a bánatos szülők. De talán soha se sírt olyan keservesen, mint 1864-ben, mikor Horváth Mihály plébánost temették, akinek szerény vörösmárvány sírköve nem hivalkodik azzal a sok nemes cselekedettel, amelyért Apátfalva örökre hálás lehet neki. Eszünkbe kell hogy jusson, mikor ezt a képet nézzük, mert ezt a kis kápolnát is az ő ösztönzésére építették a hívek 1858—59-ben. Igaz, hogy halála után négy évvel újra kellett építeni, de első keletkezése mégis az ő áldásos működését dicséri. A kápolna és az előtte álló kálvária karbantartásáról a község gondoskodik. A temetői kápolna oltárképe a feltámadást hirdeti. Körülötte szentképek függenek, valamennyi egy-egy kedves halott emlékéről beszél, akinek halála után akasztották fel ott, ahol a halott is legközelebb van. A kis ovális képek az elhalt legkedvesebb képeiből valók, esetleg éppen védőszentjüket ábrázolja. Az oltáron álló megkínzott, megalázott Krisztust ábrázoló szobor, háttérben a feltámadás képével szent szimbóluma lehet most a szenvedő magyarságnak is, melynek krisztusi türelemmel kell viselnie a szenvedést, a megalázást, mert 24