Körmendi János: Nagyér (Nagymajláth) története a telepítéstől az örökváltsági szerződés megkötéséig 1843–1878. A Makói Múzeum Füzetei 62. (Makó, 1980)

Változások a telepítvény életében az örökváltsági szerződés létrejöttéig (1848—1878) - Gazdasági élet

A tenyésztett egyedek számszerű csökkenésében közrejátszott a 60-as, 70-es évek elején dúló marhavész, az 1863/64-es ínséges időszak és a legelőterület bizonyos mértékű szűkülése. Az itt élő lakosság gazdálkodási és egyben piacérzékenységét mutatja az, hogy már az 1860-as évek végén a svájci fajtát — amely elsősorban tejjellegű — is tenyésztették. Kaszáló az Érparton Minden jel arra utal, hogy a vizsgált 20 évben a lakosság kevés tejet és tejterméket fogyasztott. Egy tehén tejhozama (leszámítva a szoptatást és az apasztást) éves átlagban alig érte el a napi 3 litert. 20 éves átlagban naponta 100—150 liter tejet produkált a falu egész állománya (az összeírásokban szereplő tehénállománynak ugyanis 50-55 %-a borjú, illetve növendék marha volt). Ha ezt a mennyiséget elosztjuk az összlakosság számával, akkor azt látjuk, hogy naponta 1,5-2 dl tej jutott egy főre. Ez a mennyiség jórészt csak a gyerekek szükségletét fedezte. A hatvanas, hetvenes évek sorozatos megbetegedéseit és az 1863-as aszályos évet követően a tejszükségletet és részben a hússzükségletet a juhállomány növelésével és a kecskék („szegény ember tehene") beállításával pótolták. A juhok saját szükségletet kielégítő hasznosításával azonban csak a szegényebb sorsú zsellérlakosság esetében számolhatunk, mert — mint később látni fogjuk — a konjunktúra következtében ez az állat többek tulajdonában pénzbevételi forrás lett. A saját hasznosítást húzza alá viszont az a tény, hogy 1870-ben az 1156 darabból 95 a föld nélküli zsellérek tulajdonában volt.

19

4 19

4 CSML Nagymajláth 1870. évi jószágösszeírása. 80