Körmendi János: Nagyér (Nagymajláth) története a telepítéstől az örökváltsági szerződés megkötéséig 1843–1878. A Makói Múzeum Füzetei 62. (Makó, 1980)
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc hatása Nagymajláthon
Nem véletlen jelenség az sem, hogy a kincstári telepítések alkalmával valamennyi régebbi telepítésű kertésztelep jelentős számú lakosságot adott minden újonnan létrejött telepítvénynek, ahol a legfőbb vonzerőt éppen a bérelhető földterület nagysága (egy-egy numerus 15—20 kataszteri hold földdel) jelentett. Mindezek mellett rá kell mutatni arra a tendenciára is, hogy a környék nagybirtokosaihoz hasonlóan a főbérlők is allodizálni próbáltak, ami szintén gúzsba kötötte a 20-as évektől a kertészeket. 17 6 A közvetlen kincstári telepítésű helységek esetében nem találkozunk a dombiratosiakéhoz hasonló földigénnyel (ti. hogy növeljék a bérelhető földterületet). Ehelyett inkább arra kell felfigyelnünk, hogy e községek lakói — a numerusok megfelelő nagysága miatt is — kezdettől fogva a bérelt földterület tulajdonosai szerettek volna lenni (a 40-es évek elején már megváltásról szóló törvénycikk is volt, sőt a környéken a gyakorlatban is tanúi lehettek néhány megváltásnak). Vajon véletlen jelenség-e az, hogy az 1848-as évben a nagymajláthiak közül senki sem mozdult bérelt telkéről? (Lásd a korábbi fejezetben bemutatott táblázatot!) Véletlen-e az, hogy Nagykamaráson az „addig elszökdösött kertészek" 1849 áprilisában visszatérnek, és „volt házaikat erőszakkal elfoglalják, a benne lakókat erőszakkal kiverik". 177 Hasonlóképpen véletlen-e az, hogy Kövegy, Alberti és Ambróz községek esetében is egyáltalán nem, vagy csak néhány esetben fordult elő bérletcsere 1848-ban? 178 És épp ezek azok a helységek, amelyek a dohánytermesztést is megtagadták! E tények birtokában levonhatjuk azt a következtetést, hogy e kertészségek bérlői nemcsak szerettek volna tulajdonosai lenni bérelt földjüknek, hanem a forradalmi események sodrában kísérletet is tettek arra, hogy bérletüket saját tulajdonukba vegyék. Hiszen azzal, hogy megtagadták a dohány termesztését, és földjeiket más maggal vetették be, azt a sajátjukként művelték meg, mert 1848 és 1849 folyamán egy esetben sem „kérdezték meg" a kincstártól, hogy mit vessenek az egyes nyomásokba, hanem saját akaratuk szerint szántották—vetették azokat. Visszautalva a dombiratosiak földfoglalására, azt egy olyan sajátos esetnek tarthatjuk, amely a korábbi, tehát közvetett telepítésű kertész községekre jellemző. A földfoglalás másik sajátos eseteként a nagymajláthiakét és a még említett — a dohánytermesztést megtagadó — kincstári telepítésű községekét említhetjük. Ha tehát a törvényes formában az egész forradalmi időszak alatt nem is valósult meg az, hogy a földek a kertészek tulajdonába kerüljenek, a gyakorlatban azonban néhány esetben, ha sajátos formában is, de érvényre jutott. A másfél éves szabadság ideje alatt egyetlen olyan törvény sem született, amely megoldotta volna a kertészek problémáit. Jogosan felvetődik tehát a kérdés, hogy egyáltalán foglalkoztak-e kellőképpen az üggyel a forradalom és a szabadságharc vezetői? Kellett, hogy foglalkozzanak vele, hisz az egymás után érkező beadványok és a küldöttségek révén közvetlenül az országgyűlés, Kossuth vagy az igazságügyi miniszter elé kerültek a kertészek sérelmei. Februárban, márciusban készültek újabb tervezetek, de csak 1849 áprilisában és júliusában, az utolsó órákban igyekeztek lépéseket tenni annak érdekében, hogy a majorságok társadalmát, a kertészeket újra megnyerjék a függetlenség ügyének. Az első jelentősebb intézkedés az április 20-iki kormányzóelnöki rendelet volt. Lényegében a forradalom és szabadságharc egész ideje alatt ez jelentette a legtöbbet a nagymajláthiaknak és zsellértársaiknak. A júliusi országgyűlés ugyanis már nem tűzhette napirendre a Szemere Bertalan miniszterTakács i. m. 116. 17 7 Uo. 127. 17 8 CS ML A, 9/b. Ambrózfalva, Alberti, Kövegy dicalis összeírásai 1844—1849. között. 71.
