Domokos László – Fejér Gábor – Halmágyi Pál szerk.: Emléklapok Tóth Ferencnek. A Makói Múzeum Füzetei 60. (Makó, 1994)

Domokos László: Pohárköszöntő helyett

Domokos László POHÁRKÖSZÖNTŐ HELYETT Már régóta törekszem elmondani valahol, milyen sokat jelentett a mi generációnknak — a 30-as évek elején születökének — a közvetlenül előttünk járók példája. Azoké, akiket egy ideje már csak a legendás 28-ásónkét szoktunk emlegetni. A folytonosan halogatót maga az idő múlása segítette meg: elébe hozta az alkalmat; a nagy nemzedék számomra egyik legirigyeltebb és legkedvesebb képviselője, Tóth Feri 60 éves lett. Nem kis elfogódottsággal látok hozzá ehhez a szerény születésnapi köszöntőhöz, hiszen Tóth Feri és iskolatársai már egészen kis diákkorunkban — úgy éreztük — mindig is több fényévnyi távolságra jártak előttünk. Az akkor még Csanád vezérről elnevezett gimnázium öreg diákjaiként ők maguk csinálták a történelmet. Ismét rövidnadrágos kisdiáknak érzem magam. Képek jelennek meg előttem a gondtalannak hitt gyermekévekből. Képek, amelyekről akkor még nem tudhattam, hogy majdan a történelem lapjaira kerülhetnek. Újra átélem 1944. márciusát, s a feledés homályából elébem tűnik a március 15-iki viharos iskolaünnepély, amelyiken valaki a nagydiákok közül ünnepi beszédében bátrabban szólt, mint sok nagypolitikus: független és szabad hazát emlegetett, népet, amelyik elég érett ahhoz, hogy önmagát kormányozza. Megkapta büntetését, de megmaradt az utánuk jövők hálás emlékezetében. Aztán véget ért a háború, és az alma mater megint befogadta a viharban szétszóródott diákokat. Akkor már ők, Tóth Feriék voltak a diákság igazi vezérei; köztük már olyan is akadt, aki egyenesen a háborúból tért haza. Ezekből az időkből is őrzöm a történelmünket, a mi kis diákéletünk történetét meghatározó tetteik emlékét. Ahogy harcra keltek például akkori életünk fura alakjai, az iskolai kiskirályok ellen. Egyik alkalommal valóságos népbírósági tárgyalást követeltek ki az iskolában, ahol az „aranyszájú" Márkus, a diákvezér ciceróian elegáns szónoklata fokról fokra fordította meg a hangulatot, s a tornateremben — trapézok és bordásfalak között — egyszer csak megtörtént a csoda: vésztörvényszékből népítélet lett, s megbukott a gyűlölt kis diktátor, aki pedig az istenek kegyelméből akkorra már iskolai DISZ-titkárrá törekedte fel magát. Ezeknek az éveknek lelkünkben Tóth Feri és osztályostársai voltak a hősei, s amikor az érettségi után eltűntek az iskola nyüzsgő életéből, egyszerre szürkébbé és szegényesebbé vált ott a világ. Később az egyetemen értem őt utol. A szegedi bölcsészkaron a megszeppent gólyákat atyai jóbarátok vették gondjaikba: Tóth Feriben, Császtvay Pistában, az egyetemi diákság szemünkben tudós vezéreiben akkor megint a lelkesítő példát követhettünk. Azaz csak szerettük volna, hiszen Karácsonyi professzor történelmi szemináriuma vagy Sőtér tanár úr Mikszáth-kutató elegáns csapata most másfelé járt, ismét csak kozmikus távolságra előttünk. Ma már tudom, ez a távolság egyszer és mindenkorra behozhatatlan. Mint nemzedéke legjobbjai, Tóth Feri is úgy élte meg háborúval és újjáépítéssel, személyi kultusszal és nemzeti forrongásokkal, tsz-szervezésekkel és háztáji építkezéssel, kiábrándulással és megújulásba vetett hittel terhes már több mint fél évszázadunkat, hogy a történelem formálójából lassanként és csendes bölcsességgel átalakult a nagy idők mindent értő krónikásává. Hálás vagyok a sorsnak, amiért a fénylő égitesteknek pályáján időnként legalább azok bolygójává szegődhettem. 51