Domokos László – Fejér Gábor – Halmágyi Pál szerk.: Emléklapok Tóth Ferencnek. A Makói Múzeum Füzetei 60. (Makó, 1994)
Dám László: Építészeti régiók az Alföldön
Dám László ÉPÍTÉSZETI RÉGIÓK AZ ALFÖLDÖN Népi építészeti kutatásunk már igen jelentős eredményeket ért el az építészeti kultúra táji tagoltságának feltárása terén. Tudjuk, hogy a táji típusok a 18. századra már kialakultak, s egyben létrejöttek a kistáji változatok is. A múlt században a kép tovább differenciálódott, de az ekkor létrejött kistáji változatok feltárása további vizsgálatokat igényel. Ebből a szempontból rendkívül fontosak azok az egy-egy település építészeti képét és annak történeti változását bemutató kutatások, amelyekre igen jó példát nyújtanak Tóth Ferenc Makóról készült tanulmányai. Nemcsak azért, mert a táj népi építészetére vonatkozó feldolgozások igen hézagosak, hanem azért is, mert a mezővárosok építészete jelentősen kihatott a környező táj, a vonzáskörzet falvainak építőműveltségére is. Sok esetben a kistáji változatok egy-egy mezőváros vonzáskörzetében kristályosodtak ki. Az eddigi kutatások eredményei alapján a Nagy-Magyar Alföld területén négy nagyobb régió különíthető el egymástól: az északkelet alföldi, a tiszántúli, a Duna-Tisza közi és a dél-alföldi. Természetesen ezek sem homogének, hanem több kisebb-nagyobb építészeti tájra bomlanak, melyek pontos elkülönítéséhez, határaik megrajzolásához még nem minden esetben rendelkezünk kellő ismeretekkel. Az északkelet-alföldi régió nagyjából magába foglalja az egész Felső-Tiszavidéket, tehát a Szatmári-síkságot, a Tiszahátat, Erdőhátat, a Palágyságot, a Bodrogközi, valamint a Nyírséget és hozzá kapcsolódva olyan kisebb tájakat, mint pl. Nyíri Mezőség vagy a Rétköz. Az építőtechnikák vonatkozásában ebben a térségben maradt fent legtovább a favázas építésmód (sövényfal, favázas sárfalak), melyek közül külön is figyelmet érdemlőek a máshol csak szórványosan felbukkanó függőlegesen font sövényfalak, vagy a rakott sárfal azon változata, amikor azt a vertfalnál használt zsaluzat közé rakják. Jellemző továbbá a szarufás tetőszerkezet csaknem kizárólagos alkalmazása, a tető héjazatának taposott szalmából vagy felvert zsúpból való készítése, a viszonylag magas, meredek kontyolt és csonkakontyos tető általános elteijedése. A házkultúra vonatkozásában a Bodrogköz, a Nyírség északi része, a szatmár-beregi tájak már nem is az alföldi, hanem az újabb szakirodalomban szamosinak nevezett házterülethez tartoznak, ahol gyakori, hogy az egyébként soros alaprajzi elrendezésű ház+pitvar+ kamra tagolódású ház nyitott előtérrel rendelkezik, s az egyes helyiségek innen közelíthetők meg, továbbá, hogy a házat kandallóval fűtik, míg a pitvarban a szabadkémény alatt kemencét találunk. A Nyírség ezzel szemben átmeneti terület, ahol a szobai boglyakemence mellett gyakran felbukkan a kandalló is, míg a konyhájából hiányzik a kőpadka, miközben nem ritka a konyhai kemence alkalmazása sem. A konyhai tüzelő tekintetében az egész területre általánosan jellemző a középpadka hiánya. A Tiszántúl középső és déli része bár szintén több kisebb régióra oszlik, az építészeti kép fő jegyei tekintetében mégis nagyjából egységes képet mutat. A Közép-Tiszántúl tájain (Hajdúság, Nagykunság, Sárrét, Bihari-síkság) a századfordulón már a vályog a domináló építőanyag, de még jelentős a visszaszorulóban lévő sövény és nádépítkezés is. A Körösöktől délre a sövény és nádépítkezés már jóval jelentéktelenebb, viszont a vályog mellett igen nagyarányú a vertfalas építkezés. Domináló tetőszerkezeti forma mindenütt a szelemenes, kivéve a Hajdúságot és a keleti peremterületeket. A Nagykunságon és környékén az ágasos-, félágasos-szelemenes szerkezet uralkodik, máshol az ollólábas forma is jelentős arányban fordul elő. Uralkodó tetőfedő anyag mindenütt a nád, s elszórtan a felvert zsúp, amellyel általában nyeregtetőt fedtek. A csonkakontyos tető csak a Bihari-síkságon, és a Sárrétek keleti falvaiban nagyobb arányú. 33
