Domokos László – Fejér Gábor – Halmágyi Pál szerk.: Emléklapok Tóth Ferencnek. A Makói Múzeum Füzetei 60. (Makó, 1994)
Halász Péter: A makói kulákokról
Halász Péter A MAKÓI KULÁKOKRÓL Amikor az 1970-es évek végén Makó városának vezetői elhatározták, hogy előkészíttetik a „Makó, az első felszabadult város" című helytörténeti sorozat harmadik, 1948 és 1962 közötti időszakot felölelő kötetét, Tóth Ferenc azzal a megtisztelő kérdéssel fordult hozzám, hogy elvállalnám-e a mezőgazdasággal foglalkozó fejezet megírását. Bármilyen nehéz a fővárosból meglehetősen távoli település történetének kutatása, elfogadtam a megbízatást, mert amióta egykori igazgatóm, Erdei Ferenc javaslatára elkészítettem a makói Úttörő Termelőszövetkezet történetét, s megismertem a város sajátos, sok tekintetben pedig példás történelmét, népének nem mindennapi erőfeszítéseit, egy kicsit Makó jelentette számomra azt a „szűkebb pátriát", amit a fővárosban született, s annak rengetegéhez nehezebben kötődő ember nélkülözni kénytelen. Hogy Makó — legalábbis részben — betölthette a szívemben ezt az űrt, annak elsősorban két oka volt. Az egyik az, hogy igazán itt érzékelhettem szinte emberi sorsokra lebontva nemzeti- és agrártörténelmünk közelműltbeli szeletét; a másik pedig, hogy Tóth Ferenc múzeumigazgató személyében olyan munkatársra és — talán mindhatom — barátra találtam, akinek segítsége nélkül — nem makóiként, sőt igazából nem is történészként — aligha tudtam volna eligazodni a táj és az idő néha igencsak szűken és szeszélyesen kanyargó ösvényein. A vállalt fejezetnek az elkészítéséhez azonban Tóth Ferenc nemcsak a kezdő energiát adta meg felkérésével és nemcsak helyszíni kutatások során nyújtott kézenfogó segítségével, de az elkészült kézirat „megvédésekor" is mellém kellett állnia. Nehéz kort ölelt föl ez a fejezet, megélni is iszonyú lehetett, de még megírni sem volt könnyű. Emlékszem: amikor a megyei sajtó és a termelőszövetkezeti iratok átnézése után hozzáfogtam, hogy az egykori tanácsülési jegyzőkönyveket is átnézzem, valóságos fizikai fájdalmat éreztem amiatt, hogy ha csak a betűk paracsán is, de újból, harmadjára is végig kellett járnom — s egy kicsit élnem is — azokat a kegyetlen esztendőket. Nem is lett az elkészült kézirat valami szívderítő. Igyekeztem ugyan a konkrét helyzetet tőlem telhető konkrétsággal elemezni, de érzelmeim, részvétem, s haragom nyilván áttetszett a szövegen, ki tudja, tán még az adatokon és táblázatokon is. Talán úgy érezhettem, az ötvenes évek elején meghurcolt, megcsúfolt makói — és nemcsak makói — parasztságnak szolgáltatok valami nagyon távoli és halvány elégtételt, ha minél részletesebben és őszintébben megörökítem azokat az eseményeket: a „kulákkorlátozásnak" nevezett boszorkányüldözést, a beszolgáltatást, a tagosítást, az erőszakos agitációk miatti bizonytalanságot és kiszolgáltatottságot, s hozzá a hazug, képmutató keretet, aláfestést, ami még csak fokozta azoknak az éveknek a groteszkségét, lázálomszerűségét. Azt az időszakot tehát, amelyről joggal állapította meg Kádár János 1962-ben, a KB ülésén elhangzott beszédében, hogy „gyűlöletessé vált" a paraszti tömegek előtt". E téren azonban nem mindenki érzett és értett velem együtt, s emiatt a kézirat lektorálása és a kötet szerkesztése során többször is kétségbevonták a szöveg némely részeinek közölhetőségét. Itt köszönöm meg Tóth Ferencnek, hogy akkor mellémállt, és segítségével meg tudtuk menteni a kézirat — állítom — döntő részét. A tompító igyekezetnek végül is csak a stílus élességét sikerült mérsékelnie, összefüggő szöveg csak elvétve lett a gyomlálás áldozata. Hála Tóth Ferenc diplomatikus közvetítéseinek! Álljon hát most itt néhány bekezdés a — „Beszolgáltatás és kulákkorlátozás" című fejezet eredeti kéziratából annak tanújeleként, hogy mi volt az, amit akkor — nyolc esztendővel ezelőtt — még az ő csöndes, szelíd, de szívós kiállása sem tudott megmenteni: Miért nem tudjuk megmondani, mikor, hány embert nyilvánítottak Makón kuláknak? Hozzávetőleges támpontul szolgálhat, hogy 1950 őszén összesen 467 kuláknak nevezett egyént 21
