Domokos László – Fejér Gábor – Halmágyi Pál szerk.: Emléklapok Tóth Ferencnek. A Makói Múzeum Füzetei 60. (Makó, 1994)

Szabó Ferenc: 1884-es felmérés Makó város és a Csanádi Püspökség makói uradalma gazdasági viszonyairól

57%-os területi részesedéssel szemben 45 (Lele) ill. 35%-os képviselt az őszi búza aránya. A különbséget nem tartjuk lényegesnek, tekintettel a paraszti háztartások nagy számából következő kenyérszükségletre is. (Az arányok megállapítását csak a szántóterületre szűkítve adjuk természetesen.) Az viszont nyilvánvaló, hogy a szemestakarmány-termesztés arányaiban az uradalom igen lényegesen megelőzte a parasztgazdaságokat. Míg a városban a szántóterület 41,7%-ára tehető a takarmánynövények aránya, addig (a zöldtakarmány-félékkel együtt) Leién elérte az 55%-ot, Kopáncson pedig a zöld ugarral számítva az 58%-ot. (Kopáncson még 8% fekete ugart is hagytak a vetésforgóban!) Mindez az uradalmi állattartás szerkezetéből is érzékeltet valamit. A lelei és a kopáncsi gazdaságokban a hármas vetésforgó körvonalai állapíthatók meg az adatokból. A parasztgazdaságokról Lukács ilyen tekintetben nem nyilatkozott. Az állattartás számainak, szerkezetének összevetése úgyszólván tipizálható jelenséget mutat. A makói szarvasmarha-állomány (1521 db a növendékmarhák nélkül) arányaiban rendkívül alacsony — 49 db ezer lakosonként; az ugyanazon évi 297 db/ezer lakos országos viszonyszám is kifejezi ezt — s a felmérés szerint minőség tekintetében is „satnya", kevert fajú. A püspöki uradalom Leién 340 darabból álló, magyar fajú minőségi tehén- és tinógulyát, Kopáncson 80—90 darabból álló szúzgulyát tartott. A tejhaszon szerepéről nem értesülünk, a közvetlen helyi piacozáson kívül aligha volt jelentősége. Az uradalmi állomány a majorsági területre vetítve közel tíz százalékkal jobbat mutat, mint a paraszti marhaállomány, s ehhez jön a minőségi különbség. A marhatartásban további állománytöbbletet képviselt az uradalmak azon gyakorlata, hogy a földműveléshez és szállításhoz szükséges igaerőt az ökörfogatok képviselték, lovat csak kis arányban használtak. Leién mindössze 2, Kopáncson 9 lovat tartott a nagybirtok „gyorsabb szükségletre" (s még Kopáncson öt kancát csikónevelésre). A lelei ökörlétszám ismeretlen, Kopáncson viszont 27 négyesfogatba osztva 108 darabot tett ki. A makói felnőttkorú lóállomány 2951 db volt (95 db ezer lakosonként, míg az országos viszonyszám 136 db ezer főre), amiből mintegy 81 db jutott a megművelt területre ezer kat. holdanként. (Más megközelítésben: 12,3 kat. hold jutott egy lóra.) Az „igaerő-kapacitás" a fejlettebb dél-alföldi mezővárosokét megközelítő volt a korabeli Makón, ha a szántóföldi termelés szükségleteire, továbbá a határbeli szállításokból következő szükségletekre gondolunk. Lukács József Makóról szólva kiemeli, hogy „általában jó fajú lovakra törekszenek... egyes gazdáknál találhatók szépen fejlett, értékes lovak." A kis arányú paraszti juhtartással szemben a püspöki uradalom Kopáncson 4600 darabból álló nyájat tartott fésűs birkákból, nemesített kosokkal. „Fő törekvés a gyapjú kellő tömörsége, erőteljessége", továbbá a hústermelés. Az aratás lezajlása után a kopáncsi nyáj egy részét Leiére hajtották át szokásosan. A sertéstartásban a parasztgazdaságokban az önellátás és az eladásra történt hizlalás mondható jellemzőnek, nem kiugró arányokban. Az uradalom a céltudatos árutermelést szorgalmazta, de nem a hizlalás, hanem a süldőeladás formájában. Leién 80 db kocából álló kisjenői fajtájú „sertésnyájat" tartottak, de a nagy mértékű elhullás miatt fialásra áthajtották Kopáncsra. A szaporulat felnevelése Kopáncson történt, utána a rideg és süldő sertések visszakerültek Leiére, ahol a kanokat is tartották. A makói parasztságnak az állattartásban kibontakozó belterjességi törekvéseit a baromfitartásról az itt tárgyalt felmérésben és más közel egykorú forrásokban olvasható adatok alapján körvonalazhatjuk. A baromfihízlalás a kispénzű rétegek, a földmunkásság, a hagymások számára éppúgy megvalósítható volt, mint a tanyás gazdák körében. A makóiak „tömött libákkal jövedelmes üzérkedést folytatnak" — írja Lukács. A kilencvenes évektől pontosan dokumentálható makói üzemszerű libahízlalás, vágott állapotban exportra szállítás (1897-ben pl. mintegy kétszázezer darab), amihez hamarosan a tyúkfélék hasonló vagy nagyobb arányú tartása és kivitele (191 l-ben pl. 200—250 ezer db tyúk és csirke a 160-180 ezer db hízott liba mellett) társult, a paraszti termelés előrelépésének még további kutatásokat érdemlő, lényeges összetevője. Az ugyancsak csatlakozó 16