Tóth Ferenc: Erdei Ferenc, a makói diák. A Makói Múzeum Füzetei 52. (Makó, 1986)
A makói gimnázium - A felsős diák - VII. osztály
1927 tavaszán olvasta Szegfű Gyulától a Magyar állam életrajzát. Megjegyzései legépelve 13 oldalt tesznek ki, már ez is mutatja, akkoriban mennyire fontos volt számára ez a mű. Négy évvel később, 1931 januárjában megjegyezte: „Akkor egészen megszédített." Grünwald Új Magyarország című könyvéből 1928 telén a Széchenyire vonatkozó megállapításokat vetette papírra: „Senki nem látta nemzete állapotát oly kétségbeejtőnek, de senki nem kecsegtette oly fényes jövővel, mint Széchenyi." Apponyi Emlékirataiból például ez ragadta meg: „Tisza éra — ideáltalan vegetálás." 1928 tavaszán Rousseau Emiljéből az aforizmaszerű gondolatok sorát írta ki. A vallásosság, a hit és az értelem világa foglalkoztatta. Jegyzeteiben ilyen idézetek olvashatók: „Ha az értelmet alárendelem a hitnek — isten-káromlásnak tekintem." „Az Isten, akit én imádok, nem a sötétség istene, nem azért adott nekem értelmet, hogy ne használjam." „A vakbuzgók az istentagadóknál is veszélyesebbek." 3 9 Irodalmi zsengéinek bemutatására két fórum állt rendelkezésére: az önképzőkör és néhány rövid életű diákújság. Hetedikben az önképzőkör ülésén olvasta fel egy iszákos, öreg kofasszonyról szóló novelláját, A tamásfalvi nagy harang címűt. Ez a próbálkozása nem maradt fenn, de ugyanebből az időből ismerjük egy másik elbeszélését. Leánykérés A zöld kukorica közt itt és ott pőrére vetkőzve dolgoztak. A második kapálás ideje járta. A nap égetően bámult a fényes levelű kukoricára. A levegő úgy ragyogott, mintha üvegből lett volna, a falu tornyát fölfordította a délibáb. Az ég aljáról szép lassan úszkáltak felfelé a kapával szaggatott föllegek. Felüti a fejét egy öreg, kunképű magyar, végig törüli a homlokát. — Esőnk lesz, a kutyaszentjit ennek az időnek. A többiek is fölnéztek, homlokukon megcsillant a napsugár és szivárványfényű gyöngyök csöpögtek le szemöldökükről a porba. Három legény volt, az öreg fiai. Olyanok, mintha most jöttek volna Ázsiából, keményképű mongolok. Kapáltak tovább. Az égaljról pedig egyre nagyobb föllegek kapaszkodtak fölfelé, a levegő pedig egyre tikkasztóbb lett. Hamarosan jött a naggya fölleg is. Vad kékesfeketén dúródtak fölfelé. Mindenki arra nézett. A szél megállt, a kukoricaleveleknek csak a hegye rezgett. — Csak jéggel ne jönne, hajtogatták. A félősebbje széthajigált gúnyái után nézett, mert a napot már eltakarta a gomolygó fölleg. A szele is érzett már. Egy mönedék volt a határban, Sütőék tanyája. Mindnyájan oda igyekeztek. Tele is lett az ereszalja a dolgosokkal. Az eső pedig nem váratott magára. Szakadt, mintha dézsából öntötték volna, a szél bömbölt, csattogott, villámlott, a víz zuhogott. Esett egy álló órahosszáig. Az ereszalja pedig zsongott mint egy kaptár. Nézték az esőt Minden szavuk áldás volt rá. E kellett mán! Csak adott a jó isten. Mire elállt, egy víz lett a tanyaudvar. Kék lett az ég, kisütött a nap. A vendég szedte a holmiját és elindult hazafelé. Három-négy napig itt ugyan senki sem dolgozik. Néztek a fölleg után. Szavuk elhallott a harmadik dűlőre. Az öregje csúszkál a sárban. Fiatalabbja vígan locsogott a vízben, nevetésükkel tele lett a levegő. A fecskék is egyre daloltak. Mintha kicserélték volna a világot. Libasorban poroszkáltak a falu felé. A sor végén ballagott az öreg Nagy István, a három fia előtte. Vígan füstöltek a legények. " Uo. 35
