Tóth Ferenc: Erdei Ferenc, a makói diák. A Makói Múzeum Füzetei 52. (Makó, 1986)

A kisiskolás

A tanítás végén az ima pedig így szólt: Áldunk téged, jó Istenünk! Most is midőn hazamegyünk; Mert munkánkat elvégeztük, Szívünk' s lelkünket műveltük. Add, hogy amit itt tanultunk, Otthon is meglássák rajtunk, Jó szüleink örömére, Nagy neved dicsőségére. Ámen Mivel az imaszöveg nem volt egységes, a református iskolaszék 1917 szeptemberében elrendelte az egyöntetű imádság tanítást.

1

3 Az ima után zsoltárokat is énekeltek. Mindenkinek ismernie kellett szám szerint is a kilencvenediket (le benned bíztunk eleitől fogva) és a negyvenkettediket (Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik). Az írás—olvasást fonomimikával tanították. A kézzel mutatott jeleket kellett leolvasni, az egyes hangok összeolvasása az osztálynak elég nehezen ment. Karácsonyra az összes kisbetűt ismerték. Palatáblára írtak. Csikorgott, nyikorgott a palavessző, ahogy a sok gyerek véste a betűket. A négy alapműveletet nem húszig — ahogy a tanterv előírta —, hanem százig tanulták meg. A szorzótáblát fújni kellett. Reggelente a tanítás megkezdése előtt a vigyázó kiállt a padok elé, és kórusban mondani kellett a szorzótáblát. Ha a tanító nem volt bent, a vigyázó ügyelt a rendre. A rendetlenkedők neve fölkerült a táblára. A kis Ferenc sokszor kiszaladt, és letörölte, pedig az ő neve nemigen került oda. Ha a vigyázó beárulta, tenyerest kapott. A fiúk nyáron pantallóban, ingben, vállra akasztható kék tarisznyával és mezítláb jártak. Erdei Ferenc — mint az egyik legjobb tanuló — az első padban, középütt ült. Társain szívesen segített, gyakran leírta társainak a házi feladatot, nehogy tenyerest kapjanak. Csengetés nem volt, a tanító mondta, ha ki lehetett menni, a szünet végén meg szólt valakinek, hogy befele. A fűtéshez a fiúk vágták a fát. Váltották egymást, egyszerre hárman voltak beosztva. Szünetben az udvaron lévő homokból várat és házat építettek. A színből morzsolt csutkát hoztak ki, erre épült a vár. A szünet végén a legrosszabb tanuló összeszedte a csutkát, és visszavitte a színbe. A leányok általában külön játszottak, gyakran babát kötöttek a morzsolt csutkára. Szerettek labdázni is, volt kis tömör gumilabdájuk, sőt már megjelent a piros pöttyös labda is. Tanítás után a tanító megengedte, hogy az utcai gyepen — felügyelete mellett — futkározzanak, játsszanak. A vizsgát mindig a belvárosi református templomban tartották. A szószékkel szemben ültek a tanulók, elöl a leányok, a szülők jobbról, balról. A vizsga előtti imát, a harminchetedik dicséret első versét (Jövel Szentlélek Úristen) Siket Rozália mondta, a vizsga utánit, a százhetvenkilencedik dicséret tizedik versét Erdei Ferenc. Dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás, A szentek Urának légyen örök magasztalás Kiben soha sincs megváltozás vagy ígérettől elhanyatlás; Tőle fejünkre szálljon áldás.

1

4 1

3 A református iskolaszék iktatókönyve az újvárosi református egyház irattárában. 1

4 Mai számozás szerint: Jövel Szentlélek Úristen 370. dicséret 1. vers. Dicséret, dicsőség... 278. dicséret 8. vers, 12