Papp Zoltán: Makói történet (Egy fejezet Erdei Ferenc életéből). A Makói Múzeum Füzetei 50. (Makó, 1985)

Epilógus

zatlanul fiúi tisztelettel nézett fel a haladó nezeteket vano, Kuiiura-, muveszeiszereto íoorvosra, aki oly jelentós natassal volt ra kozeleti palyaiuiasanaK kezaeten. Születésének hetvenedik évfordulóján összeállítással tisztelgett Erdei emieke előtt — 1980 decemDeri — számáoan a Tisza táj. Akkor közölte Erdei ismeretlen, Szuietesnapi koszontó című verset a közrebocsátó Nagy István jegyzetevei. Az 1940. március 27-én született vers szerzője „Sámuel atyát", azaz dr. Dióssziiágyi Sámuelt köszönti születésnapján. De folytassuk a sort: 1962. április elsején nyitották meg a Makói József Attila Múzeumban azt a dokumentumkiállitást, amelyet az akkor nyolcvanesztendos Diósszilágyi Sámuel tiszteletére rendeztek. Az esemenyen olvasta fel dr. Bálint Alajos, a Szegedi Móra Ferenc Múzeum akkori igazgatója dr. Erdei Ferencnek, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárának az ünnepelthez intézett levelét, amelyből nem csupán az atyai barát iránti tisztelet és megbecsülés csendül ki, hanem fényt vetnek a sorok a levélíró karakterére is: „Az elhangzó szónál maradandóbb köszöntésre szorít az idő; nem lehetvén ott a nevezetes nyolcvanadik évi megemlékezésen, ezt az írott levélben foglalt köszöntőt küldöm. Mint ifjabb makói népfi köszöntlek először. Hogy a meg-megújuló nép születő, felnövő, éretten lehajló, majd sorra elmúló egyéni életei hogyan sorakoznak nemzedékekbe, azon vitázzanak az írók és a történészek. Nekem azonban nincs mit vitáznom ezen; én magam előtt látom azt a nemzedéket, amelynek a stafétabotját átvettük. A ma meglett korú emberek apai nemzedékét köszöntöm e szóval: a nyolcvanéves Diósszilágyi Sámuelt is, a többieket is, akik a már eltemetett régi világban is éltek, s akiktől sok és becses örökséget vettünk át. S milyen gazdag ez az örökség! Akár nemző apámra gondolok, akár a többi apai társakra. Rajtad kívül is: Könyves-Kolonics Jóska bácsira, Fried doktorra, Márton Bálintra, az öreg agrárszocialistákra, a régi hagymás hangadókra, s száznyi olyan kortársadra, akikben mind az apai nemzedéket tisztelem. S mennyi elmúlhatatlanul kedves ebben az örökségben. A piros szegfű a gombijaikban, a haladó szellem perzselő heve mindennel szemben, ami ósdi, feudális, babonás és embertelen; a nyílt szív és embertársi együttérzés minden elnyomott és üldözött iránt; szabad emberi öntudat minden hatalommal és parancsolgatással szemben, s nem utolsósorban lovagi tiszteletadás a mindig emberszámba vett aszszonynép iránt. Ennek a nemzedéknek a nem lankadó életerejű képviselőjét illesse most a köszöntés. És a tudomány hivatalos képviselőjeként köszöntöm Diósszilágyi Sámuelt, mint a tudományok és művészetek nagy köztársaságának Makóra akkreditált állandó nagykövetét. Mivel vívta ki az orvosdoktor ezt az okmányba nem foglalt, de mindenki által elismert rangot? Azzal, hogy tudós, kutató elme, aki nemcsak egy tudományban járatos, hanem polihisztor. Az orvosi szakma tudománya, irodalom- és színháztörténet, néprajz és régészet vagy várostörténet; mindennek művelője, ós még sok más tudomány avatott ismerője. Minden művészetek értője és pártolója, muzsika vagy piktúra, irodalom vagy színház — egyaránt barátját és hívét tudhatta mindig őbenne. S legfőképpen az élő emberi szálak emelték erre a tisztségre. A vásárhelyi piktorok: Rudnay Gyula, Tornyai János, Endre Béla, a szobrász Pásztor János, a szegedi-makói írók: Juhász Gyula, Tömörkény István, a hű szegedi barát: Móra Ferenc, az itteni diák József Attila, a kedves vendégek: Móricz Zsigmond, Németh László, Tamási Aron, az itt vendégszereplő művészek mind-mind otthon voltak Diósszilágyiéknál, s a barátot tisztelték az írástudó házigazdában. És végül az orvost, a nép orvosát nem is kell nekem köszönteni: egy egész városnak volt ő orvosa, orvossággal és emberséggel való gyógyítója, maga ez a város köszönti őt. De a legszemélyesebb egyéni érzéssel külön is köszöntöm: az atyai jóbarátot, az embert, aki bár elmúlt kor fia, de korát hazudtoló kedvvel és energiával tud élni és mindig kezdeményezni mai világunkban is. Erőt, egészséget és még számos éveket kívánok, s bánatokból egyre kevesebbet, örömökből pedig többet s újabbat is az emberi kor végső határáig. 1962. március 27. Erdei Ferenc." Epilógus öccse, Sándor írja már idézett, az „Emberül élni" című válogatáshoz kapcsolt Erdei Ferenc életrajzában, hogy bátyja „1939-ben, egy évvel korábban kötött sikertelen házasságának felbomlása után Szigetszentmiklósra költözött." Ugyanebben az életrajzban olvashatjuk, hogy Erdei Ferenc többször tartott előadást a budapesti, úgynevezett Egyetemi 37