Papp Zoltán: Makói történet (Egy fejezet Erdei Ferenc életéből). A Makói Múzeum Füzetei 50. (Makó, 1985)

Az elszakadás

engem. Sándor öccsétől tudom (akivel már akkor is kapcsolatban voltunk), Ferencet is. Nagyon neki volt keseredve. Mondogatta: azért fáj neki, mert nem sikerült valami, amit pedig ő nagyon szépre tervezett. Terveztünk. Nem tagadom, én is terveztem. Csak éppen nem mértük fel, mire vagyunk képesek magunk és mire a másik. De hát ez a szerelem! És utólag könnyű okosnak lenni. — A különválásra milyen konkrét ok miatt került sor? — Ezt nem kívánom apróra részletezni. De valamit mégis el kell mondanom, mert a témához tartozik. Rövid házaséletünk alatt Ferencet kétszer is behívták katonának. (Gondolom, azért is, hogy hadd legyen szem előtt és semlegesítve.) Harmincnyolc őszén Szegedre, harminckilenc őszén Orosházára, illetve Békéscsabára. Harminckilenc nyarán Űjbarson voltunk egy szociológiai táborban. Vezetése alatt mintegy húsz egyetemista fiatal „kutatta a falut". Jómagam nemcsak mint feleség, hanem mint a csoport tagja is voltam jelen. Az egyke okainak kutatása volt a feladatom. Meglehetősen sok vita volt köztük itt (Például nem akarta engedni, hogy kutatásaim eredményét saját véleményem szerint értékeljem, kommentáljam, közöljem.) A mintegy 6 hetes, kisebb-nagyobb viharokkal tűzdelt újbarsi tartózkodás után jött a katonai behívó. Érzékeny búcsú után bevonult. És elég soká jött meg az első híradás. Mindig akad jóakaró, most is a fülembe juttattak egy pletykát, ami nagyon bántott, sőt megrázott. Nem voltam én féltékeny. Ez az érzés, hála istennek, kimaradt az életemből. De amit hallottam, nagyon méltatlannak tartottam és rossz érzést keltett bennem. Hamarosan szabadságra jött. November 1-én metünk hazafelé a temetőből és ezen témáztunk. ö érvelt, én már nem hittem. Feldúltan mentem be a házba, el is bújtam, mert nem tudtam már uralkodni magamon. Megkeresett, utánam jött, nyugtatott, vigasztalt. Végletes kijelentésekre került sor, végül is szokásomtól eltérően, hisztérikus hangvétellel kértem: menjen el! (Sok évvel később egyszer újra váltig bizonygatta, hogy a szóbeszédnek nem volt alapja — de akkor már minden eldőlt.) Teljes valószínűséggel mondhatom, hogy a végső kifejlés nem változott volna akkor sem, ha történetesen hiszek neki, és megbékülünk, és egy idő múlva újra kínozni kezdjük egymást. Oka, alapja van annak ha valaki egyszercsak nem hisz annak, akit szeret. Mert még szerettem. De az előzmények valószínűsítették a pletykát. Aztán egy botlást (pláne egy katonának) meg is lehet tán bocsátani. De a megbocsátáshoz megint csak a hit, a bizalom kelletik. Ez már nem volt. És ugyanígy nem volt erő, hit, bizalmat keltő, mindent megmagyarázni, feloldani akaró és tudó szándék az ő mentegetőzésében. — Akkor megtörtént a végleges elszakadás? — A valóságban igen. Azt szokták mondani erre, hogy ágytól-asztaltól... A mi esetünkben az asztaltól egyelőre még nem. Egy darabig őriztük a látszatot. Úgyhogy a külvilág (hivatalosan legalábbis) nem tudott semmit. Időnként együtt láttak bennünket. Eljártunk még Ferenccel közeli ismerősökhöz, rokonokhoz a vacsora utáni úgynevezett feketekávés vizitekre is, amelyek ekkoriban nagyon divaban voltak. 1940 április negyedikén halt meg apai nagyanyám, hatodikán volt a temetése. Ferenc akkor engem karonfogva vezetett a temetőben. Pontosan emlékszem mindenre, mert ezen a napon volt Móricz Zsigmond irodalmi estje a városban. A terv szerint apám mondott volna bevezetőt. Helyette Ferenc lépett a színpadra és bejelentete: „A családunkat ért gyász miatt" apósa helyett ő fungál. Zsiga bácsi, aki természetesen nálunk lakott, a temetésen még nem, de másnap a református ótemplomban rendezett gyászistentiszteleten már ott volt. — És hogyan vélekedtek a szülők erről a házastársi konfliktusról? Apámról köztudott, mennyire tisztelte és milyen nagyra tartotta Ferencet. S az is, hogy ez a tisztelet kölcsönös volt. De apám is látta a nézeteltéréseket, érzékelte az állandóan feszült légkört, ezért, azt hiszem, neki is megkönnyebbülést jelentett a szíve mélyén, amikor ezek (igaz ugyan, hogy a házassági életközösség felbomlása árán, de mégis) megszűntek. — És az édesanyja? — Korábban említettem már, miféle cinkos szövetség szövődött anyám és Ferenc között, s hogy ennek a házasságnak tulajdonképpen ő volt a kiagyalója, „megszervezője" is. Egyengette az összeházasodásunk útját, így akart „megvédeni" Ferenctől, akit nagyon veszélyesnek tartott rám nézve. Most taktikát változtatott. S másként akart tőle „megvédeni", ök Ferenccel — valószínűleg — rendszeres kapcsolatban álltak egymással. Ferenc apámmal is érintkezhetett, levelet írt neki vagy felhívta kórházi munkahelyén. Szóval a hátam mögött mindent úgy intéztek, hogy amikor Ferenc Makóra jön fékkor Pesten lakott már), akkor semmiképpen ne futhassunk össze egymással. Egyszóval: „izoláltak". Én persze nem tudtam (sőt most 33