Papp Zoltán: Makói történet (Egy fejezet Erdei Ferenc életéből). A Makói Múzeum Füzetei 50. (Makó, 1985)

A kibontakozás

reményt, hogy érdemes élni. Sokfélék voltak, nem szervezettek, de mind olyanok, akik áhították a változást, s a maguk módján keresték a kiutat. Másfelől — szándékomon kívül — nem segítettem én sem ebben. Pusztán azzal, hogy élete egyik tényezőjévé lettem, gondolatait, vágyait egy derűsebb, felszabadultabb élet reményei is táplálták, vagy talán csak óhajtották. — Mindezek egyrészt erősítették, jobban mondva még inkább alátámasztották Ferencben az elhivatottság érzését. Másfelől természetesen táplálták önérzetét, és tagadhatatlanul megízleltették vele a személy szerinti érvényesülés sikerét is. — összességében ez természetesen épített az emberen, de nem segített a „Parasztok"-on. Az idő telt, a határidő vészesen közelgett, aztán elmúlván, már az újabb határidő fenyegetett. S hiába fogadta meg számtalanszor, hogy be sem megy Pestre, hanem „beleássa magát a Parasztok világába" és ír. Mert megfogadta, elhatározta. — Az az ember volt, aki minden hétfő reggel, minden elsején, minden újévkor „új életet" kezd. Ilyenkor születtek a nagy tervek, a tiszta fogadalmak, az erős elhatározások. Még jó, ha a „mea . culpa" csak a hét végére maradt, és nem fogyott ki a remény már a hét derekán. Egy kedvezőtlen vélemény, egy gesztus, vagy éppen annak hiánya, egy megjegyzés, egy görbe tekintet: ha éppen a „biztonság hegyéről" lefelé tartó lelkiállapotban találta, menthetetlenül lezuhantatta a legmélyebb szakadékba, a legvégletesebb reménytelenségbe, a Nirvánába. Ilyenkor minden esetlegessé és kétségessé vált. Egyetlen dolog nem: az elhivatottság érzése, melyet serdülőkora óta ápolt magában, ami tulajdonképpen megtántoríthatatlanul meghatározta létét és tudatát. De ez a szilárdság saját vallomása szerint nem volt elég önmagában, csupán a puszta léthez. így befolyásolták kis és nagy dolgok, helytálló kritikák, félreértett vélemények. Levelei nagyon szemléltetően mutatják: egyik derűről, erőről, munkakedvről ad hírt, másnapi dátummal pedig (de esetleg még aznap este) már egv teljesen letört lélek fröcsköli magából gyötrelmeit, áhítozza a mentséget, kapaszkodna szalmaszálba. — Nem volt könnyű a válaszadás feladata. Hovatovább, engem is feldúlt — ma úgy mondanánk, kiborított — ez az állandó és végletes hangulatingadozás. De nekem okodnak, erősnek, szilárdnak, lojálisnak, kritikusnak és mindenekfelett megértőnek és türelmesnek kellett lennem. A szerelem virágkorát élte, még győztem. — Ezeket a jelzéseket, ha nem lettem volna annyira szerelmes, már érzékelnem kellett volna. Látni, tudni, hogy nekünk hosszú távra szövetkeznünk nem szabad, mert reménytelen. De hát nem tudtuk, nem éreztük. Minden polgári énen téti tenyezőn túl, én stabilabb lelkületű, derűre hajlóbb, az élet mindennapjaiban határozottabb valaki voltam. Ha valamit elhatároztam, azt igencsak meg is valósítottam. Akkor aludtam jól, ha a napi penzum (bármiféle) teljesítve volt. — Szóval, a „Parasztok" nagyon nehezen haladt előre, időnként szinte stagnált. Ezért úgy határoztunk (már közösen), hogy a könyv érdekében karácsony után nem megy vissza Pestre, hanem Makón dolgozik. — E levélváltások idején párszor egészen váratlanul megjelent Makón. A reggeli vonathoz sietve (bejártam Szegedre, az egyetemre) ott találtam, sétálva a házunk előtt. Amint kiderült, valamire halaszthatatlan volt a válasz; vagy csak éppen engem akart látni. Bekísért Szegedre. Én persze elblicceltem a délelőtti órákat. Sétáltunk. Vagy ha hideg volt, belültünk a tejivóba. A déli vonattal aztán utazott vissza Pestre. „Lélekben megerősödve". Október végén Pestre mentünk Anyámmal. Levélben megbeszéltük, hogy meglátogatjuk Budaligeten. Még a komplikált odajutást is pontosan leírta, és hogy hány órakor vár a buszmegállóban. De nem volt ott. Nagy nehezen megtaláltuk a keresett házat. Csak Sándor volt otthon, ö fogadott bennünket. Ferenc késéssel érkezett. Elég feszült volt a légkör. Szóval: a látogatás egyáltalán nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Ez azonban az érzelmeken mit sem változtatott. Én megéreztem, hogy valami kellemetlen dolog rejlik a késés és a feszültség mögött. Csak jóval később vallotta meg, hogy egy régebbi nőismerőse (ez is egy szövevényes, sok bonyodalommal, ellentmondással terhelt kapcsolata volt) pont aznap kereste fel. Alig tudott annyit elérni, hogy a vele való találkozásunk ne következzék be. Megérkezésünk előtt kis idővel távoztak együtt otthonról. Ferenc elkísérte a buszmegállóig, ott elbúcsúzott tőle, és rohant vissza a házba, ahol mi már Sándorral beszélgetve, ám egyre idegesebben és türelmetlenebbül vártuk. Nem úgy sikerült ugvan ez az együttlét, ahogyan előre elterveztük. Mégis, azon az estén — amikor az állomásra kísért — jutottunk el az effektív vallomás Víiszöbéig. De kimondani nem merte. „Méltatlannak érezte magát" hozzá. Persze, a következő levélben leírta. Visszagondolva rá, hihetetlennek tűnik, hogy három hétbe 19