Papp Zoltán: Makói történet (Egy fejezet Erdei Ferenc életéből). A Makói Múzeum Füzetei 50. (Makó, 1985)

A leendő feleség

reformátussá. S ezért gondoltak először arra, nogy a fővarosban, az igen nagy hírű Baar—lVladas protestáns leánynevelő intezetben folytassam tanulmányaimat. De az iskola akKoriban olyan kopottas, anynyira einanyagolt állapotban volt, nogy ez cx x^iou ív^iJt agyamat visszarettentette. Ö korábban, pesti bejáróként, az Angolkisasszonyoknál tanult, elvittek hát oda. Minden rendben is lett volna, ha az utolsó pillanatban nem derül ki rólam, hogy református vagyok. Mihelyst megtudták, rögtön elzárKoztak a felvételemtől... A következő állomás az ugyancsak katolikus, a Sacre Cour (Szent Szív) nevet viselő intézet volt, melynek polgári iskolai részlege az István úton, gimnáziuma pedig a Mikszáth Kálmán téren működött. Ide vitt el anyám jeles bizonyítványommal. S „lesz, ami lesz" alapon, rögtön bevallotta, hogy református vallású vagyok. A főnöknő — fejedelemasszony — (apáca) azonban úgy fogta fel a dolgot, hogy ha felvesszük ezt a lányt, ezzel kísérletet teszünk „egy bűnös lélek megmentésére". (A protestantizmus lett volna természetesen a „bűn".) És ... maradhattam. Hadd tegyem gyorsan hozzá, rengeteg problémám akadt az elkövetkezendőkben. Egymást érték a konfliktusok. S nem osupán és kizárólag azért, mert a kamaszos lázadás itt is tovább dolgozott bennem, hanem mert egyszerűen képtelen voltam elviselni az intézet szellemét, légkörét. Itt állandóan alázatoskodásra kényszerítettek bennünket. Ez gyökeres ellentétben állt d neveies^ei, amit hazulról hoztam magammal, s a szülői ház szellemével is. Otthon mindig arra tanítottak, hogy legyek őszinte, becsületes. Ha beszélek valakihez, nézzek a szemébe. Itt, mondom, az alázatoskodás volt a jellemző. Tanáraink vagy a főnöknő elé mindig lesütött szemmel kellett járulnunk, soha sem volt szabad a szemükbe nézni. Ilyesmit a szabályok megszegésén túl kifejezetten agre zív támadásnak tartottak az iskola szelleme ellen. Még a dorgálást, a feddést, a szidást is meg kellett köszönnünk. Ilyeneket ismételgettünk napról napra: „Bocsánat, Anyám." Majd a dorgatóriumot követően: „Köszönöm, Anyám." Ebben a tekintetben nem ismertek pardont... Nem akarom részletezni, két évig azért az apácákkal valahogy csak kibírtuk egymást... De tovább nem. Szüleim kétségbe voltak esve. Állandóan azt emlegették, hogy Mezőtúron kell befejeznem középiskolai tanulmányaimat. Tán csak fenyegetésnek szánták, és nem gondolták komolyan, hogy tényleg odaküldjenek. Ma sem tudom, miért töltött el engem ez a Mezőtúr név olyan félelemmel, mintha csak Márianosztra lett volna. Valóságos mumus lett számomra. — Mosolyog. — Sok évvel késooo egy parasztpartí gyűlésre mentem el oda, es nem tudtam megállni, hogy ne nezzem meg a helybeli intezetet, egykori fenyegető rémemet. Szolid, rendes iskolának látszott, s bizonyára az is volt. Nekem meg eszembe jutott, hogy mit mondtam szüleimnek akkoriban: „Ha oda küld tök, úgyis megszököm!" S miután egyszer már megtettem, ezt el is hitték nekem. — Hol folytatta végül középiskolai tanulmányait? — Ennek megint külön története van. Breuer Zoltán patikus (a későbbi Hajnalpatika elődje) testvére, Breuer Gusztáv volt az én keresztapám. Eredeti foglalkozása szerint „földkóstoló" mérnök, aki a későbbiekben gazdálkodott is. Gyakran jártunk hozzájuk. Itt ismerkedtünk meg Kelemen Ferenccel, aki akkoriban polgári iskolai tanár volt. Művelt, széles látókörű elme. így, utólag visszapillantva már nyugodtan mondhatom: szüleim után neki köszönhetek legtöbbet. Amit tőle kaptam, az nagyban hozzájárult egyéniségem kialakulásához, formálódásához. Amikor felvetődött annak gondolata, hogy engem ő (magántanárként) felkészítsen a vizsgára, bizony, eleinte húzódozott a feladattól. Addig nem is vállalta, míg el nem beszélgetett alaposan velem. Kifaggatott töviről-hegyire, mindent tudni akart rólam. Jó 2-3 órán át tartott ez a „vallatás", de meg is lett az eredménye. Kelemen tanár úr, aki aztán hosszú időn át apám legbelsőbb baráti köréhez tartozott, elvállalta a tanításomat. Naponta fél három-három órától öt-hat óráig foglalkozott velem. Egymással szemben ültünk a hatalmas ebédlőasztalnál — az asztal különben ma is a család birtokában van —, és az égvilágon mindenről beszélgettünk. Néha még a tananyagról is. Tanárom elsősorban irodalmi érdeklődésű, de sok mindenhez értő, nagy tudású, széles tájékozottságú ember volt. Matematikára és latinra nem ő oktatott, de például, amikor egy-egy latin közmondás, szólásmondás vagy aforizma szóba került, úgy elém tudta varázsolni a római élet hétköznapjait, hogy szinte két szememmel véltem látni a sok évszázaddal azelőtti eseményeket. Azzal kezdte a tanítást, hogy mi most majd közösen fogunk valamit produkálni. „Kérem, ne hozzon fel kifogásokat. Ha nem készült, mondja meg, én azt is akceptálom, ha nem volt kedve hozzá." Talán mondanom sem kell, hogy erre a négy esztendő során egyszer sem került sor — ie is sült volna a képemről a bőr. Szerintem remek pedagógiai húzás volt. Ezt ő ugyan nem vállalta, amikor évek múlva, felnőttként, említettem neki. Mindeneset8