Péter László: Makói kis tükör. A Makói Múzeum Füzetei 47. (Makó, 1985)

Meghalt Diósszilágyi Sámuel

vagy másutt! — még a meglevő intézmény fejlesztésével, mi több: addig elért eredményeinek megőrzésével sem tudtak gazdálkodni. Ezért lehet azután, hogy most Kovács József a Hírlap április 23-i számában úgy sürgeti a József Attila Emlékmúzeumot, mintha ez nem volna Makón! Amikor Makóról el kellett jönnöm, terjedelmes fölterjesztésben fejtettem ki a múzeumi főosztály akkori vezetőjének a makói múzeum fejlesztésével kapcsolatos elképzeléseimet. (Másolatát talán ma is őrzi még az irattár.) Ebben lerögzítettem a múzeum „profilját" és fejlesztésének távlatait: az irodalmi hagyományok között természetesen az első a névadó József Attila életművének ápolása, helyi relikviáinak gyűjtése és őrzése, de Juhász Gyula, Dobsa Lajos és Makai Emil is a becsülendő örökséghez tartozik. A néprajzban elsőül a hagymatermesztés, másodikul az apátfalvi népélet, a régészetben a középkori kutatás, természettudományi síkon a Maros természeti és élővilágának föltárása, képzőművészetben a Rudnay-iskola művésztelepének hagyatéka, s a politikában a Justh-féle nemzeti radikalizmus, majd a társadalomrajzi, népi irodalom, a „népi írók" szociográfiai szárnyának öröksége kínál föladatot. Amikor az Irodalomtörténet 1954. évfolyamában egy József Attila-közleményem bevezetőjéül azt írtam, hogy a múzeumi főosztály intézkedésével „nemcsak a makói múzeumot, de a makói József Attila-kutatások további lehetőségeit is megölte", sokan, még makói barátaim közül is borúlátónak, elfogultnak ítéltek. Azt hitték, a magam munkáját becsülöm mértéken túl, s nem bízom abban, hogy utánam is születhetnek eredmények. Pedig nem erről volt szó, hanem arról, hogy ragaszkodtam a múzeum utódlásának főhivatású vezetővel való megoldásához. Nem hallgattak rám, s ma már igazán nem kell elfogultnak lenni ahhoz, hogy belássuk: jövendölésem sajnálatosan valóra vált. Egy évtizednél régebb óta pusztul a múzeum külseje, belseje, s — bár ma már nincs közöm hozzá — mindig keserű szívvel hagyom el termeit, ha néha odavetődöm. Fáj, hogy kétévi munkám minden eredménye semmivé vált, de fáj, hogy az államnak a múzeumszervezésre, kiállításrendezésre, az én fizetésemre s egyéb kiadásokra áldozott százezrei is kárba vesztek. Most végre pályázatot hirdettek a makói múzeum vezetői tisztjére. Van is rá alkalmas, helybéli tanárember, akinek régen ott volna a helye. De kívánhatja-e bárki is, hogy anyagi áldozattal, jóval kevesebb illetményért vállalkozzék rá, mint amit tanárként most kap? S bízhat-e abban, hogy megbízatása tartós, hogy ne mondjam: végleges lesz, ha eszébe jut, mit törődtek itt több mint egy évtizeden át a múzeumüggyel? Örülök, hogy végre kívülállók, a Bogdán Józsefek és Kovács Józsefek is fölemelik szavukat, s ha nincsenek is mindenben jól tájékozódva az előzményekről és körülményekről, intő szavuk arra nagyon is jó, hogy illetékeseinket figyelmeztessék: keressék a makói múzeum ügyének kielégítő, végleges megoldását. Talán még nem késő, talán még nem kell mindent egészen elölről kezdeni... Csongrád Megyei Hírlap, 1963. április 28. Meghalt Diósszilágyi Sámuel Keddre virradóra, súlyos műtét után a szegedi klinikán 81 éves korában elhunyt dr. Diósszilágyi Sámuel makói ny. kórházi főorvos. Makó népe a gyógyítás és a közegészségügy több mint fél évszázadon át fáradhatatlanul tevékenykedő aposto65