Péter László: Makói kis tükör. A Makói Múzeum Füzetei 47. (Makó, 1985)

Erdei Ferenc írása elé. A hagyma legendája

A Századunk 1931. évi kötetében megjelent munka valóban szinte teljes érettségben mutatja a fiatal tudóst. Pedig megírása, a tanulmány keltezése szerint, még 20. születésnapja előtt volt: 1930. szeptember 5-én fejezte be, s neve alatt ott a foglalkozása: „joghallgató". A fiatal Erdeinek nem csupán ez a tanulmánya érdemelné meg, hogy újra közkinccsé tegyük. A Népünk és Nyelvünk hasábjain megjelent írása A makói tanyarendszer-röl (1932), a Csanád vármegyei Könyvtárban megjelent tanulmánya Makó társadalomrajzá-TÓ\ (1934), az alig néhány példányban fönnmaradt, sokszorosított munkája A makói hagyma sorsa címmel (1936), vagy a nyomtatásban kiadott, de ma szintén ritkaság számba menő másik füzete, A makói hagyma iskolája (1941) megérdemelné a kötetbe gyűjtést. Nem különben a Délmagyarországban megjelent, számos, azóta elfelejtett írása. És nem csupán közvetlenül a fölszabadulás után, amikor szerkesztője volt a lapnak, hanem a harmincas évek második felében is, amikor az ellenzéki sajtó Makón elnémulván, a Délmagyarország vált a makói ellenzék szócsövévé is. Itt jelent meg 1938 újévjén a most újraközölt cikke, amelyben kitűnő jellemzését adja a makói hagynia természeti és társadalmi összefüggéseinek, e sajátos monokultúra társadalom- és emberalakító hatásának. Keményen bírálja saját fajtáját, a hagymást, akit a tőkés viszonyok között önzővé és magányossá tett ez a termelési mód: érződik belőle 1937 helyi politikai győzelmeinek és kudarcainak tanulsága is, de legfőképpen a jövő kimunkálásának szándéka és egyetlen útjának kijelölése: az összefogásé, amely mind a hagymának, mind a hagymásnak egyetlen lehetséges jövendője. Azóta ez az összefogás a szövetkezetekben testet öltött, de a hagyma jövője még most is gond. Nem véletlen, hogy utolsó könyvében, a Város és vidéké-ben hasonló gondokkal viaskodik Erdei Ferenc, mint annak idején, fiatalon. * A természet kezdte A legenda első kezdeteit a természet adta. A Maros menti televényes vályogon és agyagon minden elvetett és kiültetett növények között a hagyma virul a legjobban. Amikor a szentlőrinci, gerizdesi és verebesi veteményesföldeken a konyhakertek szokott palántáit nevelgette a makói kertész, már száz évvel ezelőtt föltűnt neki, hogy gyorsan s kövéren nőnek a hagymák, és a piros fejek keményebbek és jobbak, mint a más vidéken termettek. A föld szerette a hagymát. A szőlőt és a gyümölcsfákat csak mostohán táplálta a makói föld, hagyta, hogy betegségek és élősdiek pusztítsák, de ugyanakkor a hagymának kedvezett. Ahol a szőlő kipusztult, ott kitűnően termett a hagyma, mintha csak a természet akarta volna, hogy itt a hagyma legyen a fő növény, és legenda keletkezzék körülötte. De maga ez a keleti ízt és szagot hordozó földi gyümölcs sem volt ártatlan eg> percig sem. Valahol csak éltek vele az emberek, mindenütt varázslatos erőket tulajdonítottak neki. Minden nyavalya ellen orvosságot láttak benne, és kívül, belül, főve, sülve, nyersen alkalmazták gyógyító szándékkal. Fűszerként pedig úgy tartották, hogy minden más fajtát egymagában pótol, és ha nagyon szűkös volt az élet, nemcsak a fűszert, hanem a kenyérhez való minden más élelmet is pótolta. 77