Péter László: Makói kis tükör. A Makói Múzeum Füzetei 47. (Makó, 1985)

Makói jegyzetek - Egy helytörténeti munka hányódása

Egy helytörténeti munka hányódása Három éve, amikor országszerte föllendült a helyismereti kutatómunka, maroslelei gyűjtőutaim alkalmával sikerült rávennem Márta Mihály akkori lelei — most makói — tanárt, hogy folytassa megkezdett kutatásaimat a régi püspökielei uradalmi cselédség életére, kultúrájára vonatkozóan. Márta elvtárs szorgalmas kutatómunkájával, a szájhagyomány fölgyűjtésével, a makói, szegedi, sőt az Országos Levéltárban nyaranta saját költségén folytatott búvárkodásával 1954 végére megírta mintegy másfélszáz gépelt lap terjedelemben az uradalmi cselédség sorsának hiteles történetét. Nyugodtan mondhatom, a maga nemében úttörő munka. Az uradalmi cselédségről Illyés Gyula klasszikus művén, a Puszták népé-n kívül csupán Kovács Imre, Kardos László néhány cikkét ismerjük, de mind a társadalomtudomány, mind a néprajz szempontjából úgyszólván teljesen „fehér folt" ez a terület. Márta Mihály munkája megmentette egy eltűnt — szerencsére eltűnt — életforma tanulságos emlékeit, a múlt feledésbe vesző dokumentumait. Fáradságos és költséges munkájából még sincs semmi haszna sem neki, sem a közösségnek. Több mint egy éve elküldötte a kész kéziratot a Magyar Történelmi Társulatnak Budapestre. Ügy gondolta, nyilván a Társulat a legilletékesebb gondoskodni kiadásáról. Egy idő múlva mégis Osváth Béla elvtárstól, a TTIT megyei titkárától kapta vissza. A levél valahogy úgy szólt: „Rövidítse meg, aztán — majd meglátjuk!" A Történelmi Társulat tehát — melynek hivatása, hogy serkentse a helytörténeti kutatást! — nem törődött a „vidéki" kutató munkájával, „átpasszolta" a TTIT-nek. Bizonyos, hogy a Csongrád megyei füzetek számára terjedelmes, de az is érthető, Márta elvtárs nem hajlandó megtizedelni munkáját... A következő kísérlet során a Tiszatáji Magvetőhöz juttatta el. Félévi hercehurca után most meg Eperjessy Kálmán főiskolai tanártól — Márta elvtárs is az ő tanítványa volt — kapta vissza, néhány megjegyzéssel, javítani valóval, de főként a megismételt kívánsággal: rövidítse le 38 gépelt lapra! A júliusban megjelent könyvek jegyzékében olvasom: Kerezsi Endre és Sárkány István 79 lapos, hét forintért vesztegetett könyvet írtak A labdarúgó erőnléte címmel! Már megbocsásson a világ, de itt valami nincs rendjén! Nem lehet rendjén az, hogy egy olyan fontos társadalomtörténeti, sőt mondhatni: politikai munka, amilyen Márta Mihály makói pedagógus könyve a volt püspökielei uradalmi cselédek életéről, nem jut nyomdához, papírhoz; ugyanakkor egy ilyen jelentéktelen „irodalmi" probléma (mert ugyan mit lehet a labdarúgó „erőnlétéről" írni mást, mint azt, hogy egyék jól, igyék mértékletesen, éljen józanul s kész) nem tudom hány ezres példányban megjelenhet. Nem vagyok a sport ellensége, de nem tartom egészségesnek ezt a fonák helyzetet. Szükségesnek vélem, hogy az illetékesek, kezdve a Történelmi Társulaton, végezve a Művelt Nép Könyvkiadón, nagyobb méltányossággal foglalkozzanak a vidéki helytörténeti kutatóknak fáradságos, lelkes, önzetlen munkával elkészített dolgozataival. Ám tanulság az is, hogy Makónak és Csongrád megyének is többet kellene tennie a helyi haladó hagyományokat föltáró munkák segítésére, kiadására; tanulság, hogy ma már nem elegendők az eddigi keretek, szükség van helyi folyóiratokra, szükség van terjedelmesebb, színvonalasabb megyei kiadványsorozatra. Videant consules! Viharsarok, 1956. szeptember 6. 54