Péter László: Makói kis tükör. A Makói Múzeum Füzetei 47. (Makó, 1985)

Makó irodalmi hagyományairól

Makó irodalmi hagyományairól Tisztelt ünneplő közönség, kedves makóiak! Ma 130 esztendeje született, nem messze ettől a helytől, ahol most vagyunk, Dobsa Sámuel vaskereskedő és földbirtokos kisnemes főtéri házában egy fiúcska, akiből pár évtized múltán a reformifjúság neves képviselője, színész és literátor, Csanád megye aljegyzőjeként a pozsonyi diétán forgolódó lelkes ifjú jurátus lett. Dobsa Lajos volt ez a fiatal, művelt, külországot is megjáró makói-fi, Petőfi személyes jóbarátja, a francia fölvilágosodás eszméinek és polgári demokratikus törekvéseinek rajongó híve. Párizsban éri a 48-as forradalom, ő maga is a nép mellé áll, építi a barikádokat, s küldözgeti haza a tudósításokat a zsarnokság elleni győzelmek tanulságairól. Krónikása és propagandistája a párizsi februári forradalomnak, majd hazatér, hogy résztvegyen a magyar forradalomban: mint író és politikus, harcos, a kormány politikáját balról, a „radikálok", a flamingók oldaláról, a Március Tizenötödike című haladó lapban megjelent bíráló cikkeivel; s mint hadszervező megyei kormánybiztos, fegyverrel is, nemzetőr csapatai élén. Makó irodalmi hagyományainak jelképes determináló nyitánya ennek a kiváló, országos viszonylatban is jelentős írónak, politikusnak élete-műve. Szimbóluma lehet annak, hogy Makó neve a magyar irodalom történetében a haladással, az igazság és szépség nagy eszméivel forrott egybe. Nem hízelgésül, sokkalta inkább buzdításul mondom, kedves irodalomszerető makóiak, kik most a könyv ünnepének jegyében mai estünkön megjelentek, hogy a magyar vidék mezővárosai között nem akad még egy, amely olyan gazdag irodalmi hagyományokkal dicsekedhetne, mint az Önök kis városa. Hagyományai között egyaránt becsülheti a világirodalom és nemzeti irodalmunk legnagyobbjait, de azokat a kevésbé ismert, a feledés névtelenítő homályába merült helyi jelentőségű tollforgatókat is, akik a maguk korában áldozatosan, szeretettel ébren tartották a nemzeti kultúra, a nemzeti szellem megbecsülésének gondolatát. Abaffy Béla elbeszélései, Buday Géza ifjúsági regényei, Kecskeméti György, Kiss Pál, Mohos Ágoston, Szirbik Antal költeményei, Barna János, Madzsar Gusztáv és Ungvári-Ungár Elemér műfordításai immár alig ismertek még az irodalomtörténet ismerői előtt is. Emléküket idézni mégsem fölösleges, mert a magyar vidék hallatlan kulturális erőfeszítésének, a múlt tanulságos szellemi példamutatásának lehetünk csudálói. Hiszen ezek között nem egy név volt a maga korában országosan ismert, becsült: Szirbik Antalt pl. a „magyar Rabindranat Tagorénak" emlegették; Kecskeméti György tehetségétől tanára, Juhász Gyula is sokat várt; Mohos Ágoston versei a Népszavában jelentek meg, ahol — talán éppen az ő közvetítésével — ugyanakkor már József Attila költeményei is helyet kaptak. Makó irodalmi örökségének szerves része a népköltészet is, amelyből ugyan sajnos keveset ismerünk, de a krónikás Szirbik Miklós följegyzéséből nyilvánvaló, hogy itt is megtermette vadon nőtt szép virágait. A „módiban volt poétáskodás" csak e virágzó népköltészetből, a daloló, verselő nép hagyományos szóbeli alkotásaiból táplálkozhatott, aminthogy Gilitze István 1821-beli verses árvízi krónikájának népi dallammal párosult változtatát nem véletlenül jegyezhette föl százharminc évvel később, 1952-ben egy tápai öregasszony ajkáról a népdalkutató Péczely Attila, Hös József lakodalmi vőfényrigmusai és a kőműves Vári Ádámnak egy helyt már az öntudatosodó szocialista munkás költészetének hangját is megütő népies poézisa ugyancsak ennek az egykoron virágzó folklórkincsnek az egyéniség irányában to44