Péter László: Makói kis tükör. A Makói Múzeum Füzetei 47. (Makó, 1985)

Makó nevezetességei

gény kalaposlány éppúgy, mint az egyszerű városi kispolgár, éppen mint kor- és kórtünet érdekes. Operettfordításaival ő vált a magyar operett szövegstílusának megteremtőjévé. Szülőháza (Szabadság tér 11.) falán megérdemelne az utókortól egy emléktáblát ő is. 6 Juhász Gyula Szakolcáról 1913 őszén került a makói gimnáziumhoz, akkor már megrokkant idegrendszerrel, több öngyilkossági kísérlettel a háta mögött. Ettől kezdve mintegy két évtizeden át, egészen 1929-ig, szanatóriumba vonulásáig erős szálak kapcsolják Makóhoz. A gimnáziumban tanít, és baráti körében — a polgári radikális, szabadkőműves és republikánus értelmiség legműveltebbjei, a Világ és a Huszadik Század olvasói, a Galilei Kör vidéki hívei közt — maga is tanul, vitázik, s a politika, művészet, irodalom kérdéseiről folytat éjszakába nyúló beszélgetéseket. Első nyilvános szereplése 1913 őszén volt, a gimnázium Eötvös-ünnepélyén. A nagy író századik születésnapja alkalmából rendezett műsor elé verses prológust írt. A vers megjelent a helyi lapok egyikében, s ettől kezdve rendszeresen jelennek meg versei a sajtóban. Makó a költő számára egy lépés volt hazafelé: a távoli országszélekről végre szülővárosa közelébe került. De késő volt már: a sok csalódás, mellőzés, a szakolcai szörnyű magány már fölőrölte idegeit, öngyilkossági kísérleteinek sorozatában ki tudja hányadik már, amikor 1914. március 6-án váratlanul távolmarad az iskolától, vonatra ül, Pestre utazik, s egy szállodában mellbe lövi magát. Maga sem érti utána, amikor megmentik az életnek, hogy miért tette. Betegszabadságot kap, pihen, és gyógyulásul olvasmányainak földjére, Itáliába készül. A háború közbeszól, nem láthatja-a napfényes Olaszhont, a csodás Velencét. Ősztől kezdve újra tanít, újból bekapcsolódik a helybeli értelmiség kulturális mozgalmaiba, résztvesz verseivel, előadásaival a „háborús délutánok" műsorain. Előadásaiban egyre többet foglalkozik a békével, s erről ír Háború és kultúra címmel a gimnázium közös értesítőjébe is, háborúellenes, antiimperialista tanulmányt. A tanítás nem neki való, még békében sem, de különösen nem ezekben az években. 1917. január 16-án félévi betegszabadságot kap, majd április 9-én idegbetegségére tekintettel nyugdíjazzák. Itthagyja szállásadóját, a jó Papp nénit, akinek házán (József Attila u. 13.) ma már — a makói múzeum ez irányú mozgalmának újabb eredményeként — emléktábla hirdeti a költő emlékét. Beköltözik Szegedre. Nem tanárként tér már eztán vissza Makóra, hanem barátai kedvéért. Valószínűleg már az Eötvös-ünnepségen megismerkedik az ugyanott szavaló Espersit Jánossal (1879—1931), a helyi politikai és kulturális élet legjelentékenyebb, legkiválóbb képviselőjével. A vele kötött bensőséges barátság mind világnézetére, mind költészetére, mind pedig későbbi — 1918-i, 1919-i — közéleti tevékenységére döntő hatással volt. Neki írta 1918 novemberének első napjaiban Az első szabad ének című verset, a forradalom köszöntését. Espersit vendégszerető meghívására évenként rendszeresen, legalább kétszer, néhány napra kilátogatott Makóra, és sok verse fakadt ezután is makói élményből. Egyik ilyen tartózkodásának napjait Espersit naplója megörökítette számunkra, s ebből napról napra szemmel követhetjük, mely verseit írta Makón a költő. Az 1925. október 12-től 22-ig terjedő tíz napon írta például ezeket a verseket: Erdély özvegye, A gyermeket, ha alszik..., Ballada a hét tengerészről, Desenectute, Arany estéje, Az őskert, Vojtina új levele a drámaírásról, Az ismeretlenhez, Szent Ilona, Móricz Zsigmondnak, Dugonics sírjánál, Confessio mea, Velázquez, Virágos barikádon, A. dolgozókhoz, önarckép 1925, Mély az élet, Néha napján, Dús őszi nap és végül a még ismeretlen, 37