Péter László: Makói kis tükör. A Makói Múzeum Füzetei 47. (Makó, 1985)

Juhász Gyula Makón. Emlékezés a mai emléktábla-leleplezés alkalmából

nint és mozgalmát is megértő hangjából. A költő maga vallja 1918. november első napjaiban Espersithez írott Az első szabad ének című versében, mely ajánlás volt a háború alatt írt verseinek akkor megjelent kötetéhez: Egy rab dalai mind, ezek a versek, Ki börtönéből a jövőbe zengett. Börtöne volt a régi rút világ, Innen röpíté vágyai nyilát. Körötte bús rabtársai topogtak Szűk udvarán a szürkülő napoknak. De néha jött, mint távoli igéret, Valaki, aki bátran messzenézett. Valaki, aki a lelkembe látott, És látta ott az igazabb világot. Ilyen voltál, te János. Ma neked Zengem az első szabad éneket. Ez az Espersit János állott a fiatal József Attila mellé is. ő ismertette meg a fiatal diákköltőt a Makóra ezután is kijárogató Juhász Gyulával, aki meglátta a 17 éves fiúban a zsenit, közöltette első verseit, s merészen prófétáló, de igaznak bizonyuló jóslattal indította útjára első versesfüzetét. S József Attila háláját nemcsak a költészetébe befogadott Juhász Gyula-hatások, meleg vallomások és levelek, de egész sor őszinte hálával telt vers is őrzi: az első még 1922-ből (Szegedalatt), az utolsó haláluk közös évéből, 1937-ből (Meghalt Juhász Gyula). Juhász Gyula évente többször, leginkább ősszel, egy-két hétre kijárogatott Espersit Jánoshoz, s az ő vendégszerető háza termékeny, ihlető csöndjében alkotta verseit, prózáit. Itt írt például olyan verseket, mint a Móricz Zsigmondnak, Ballada a hét tengerészről, A dolgozókhoz, Rejtek ölén, Október stb. Itt írja az Orbán lelke című önéletrajzi kisregényét, itt fogalmazza meg a Holmi kötetében megjelent legtöbb sziporkázó aforizmáját. Egy még ismeretlen versében (Hangzatka) joggal írja Espersit házáról Kazinczy stílusát utánozva: „A 'Músa áldja ezt a'szép lakot — Hol napjaim derűs örömbe' folytak — S munkálkodásba'..." „E hely vala számomra — Helikon" — írja a szonettjében. Mikor kijön, gyakran tart előadást, rendszerint Móra Ferenccel együtt. Diósszilágyi Sámuel vendégkönyvébe beírja tréfásan: „Hic fűit Juhász Gyula — üdüle és vidula". (Hic fűit = itt volt.) Utoljára 1929 januárjában járt Makón, amikor — Ady halálának tizedik évfordulóján — nagyváradi emlékeiről számolt be a makóiaknak Adyra emlékezve. Innen már a szanatóriumba ment, s többé nem is tért vissza, hiszen mire valamelyest rendbe jött, elvesztette vendégszerető barátját, az 1931-ben tragikusan elhunyt Espersitet. József Attila már Pesten van, onnét küldi neki Nincsen apám, se anyám című új verseskötetét, ajánlással, kérve, hogy írjon róla bírálatot. „Igaz barátsággal, tiszta szívvel köszönöm Néked e könyvvel, hogy vagyok" — olvassuk a makói múzeumban őrzött eredeti példányon. „Elhagyatottságomban erőt adnál, buzdítanál, ha szólanál — mint egykor, legelőször — e dalocskák felől." Juhász Gyula nem szólal már, maga is erőre szorul, hiszen idegbetegsége végképp elhatalmasodik rajta. 23