Diósszilágyi Sámuel: Hollósy Kornélia élete és művészete. A Makói Múzeum Füzetei 41. (Makó, 1985)

Nemzeti Színház — Az első szerződés

Itt rengett anyámnak fészke, E bokor hüs rejtekébe, Első dalom itt csattant meg, Én vagyok az első gyermek. Meg is jövök nemsokára, Vándor utamat bejárva. Lombjaid közt énekelve, Ugy halok meg örömömbe. A búcsúelőadáson megjelent Haynau és Lichtenstein herceg is, magasrangú katonai és polgári kíséretükkel. Feltevésünk tehát nem alaptalan, hogy politikai okok — sőt, elsősorban azok — játszottak közre Hollósy Kornéliának az olykor rebellisnek tűnő Nemzeti Színháztól való távozásában. Talán Egressy Béni is megsejtett valamit a távozás valódi okáról, amikor búcsúversének második sorában azt írta: „Maradnék én, de nem lehet!" Egressy Béni pontosan átérezhette Hollósy sorsát, mert ő maga is honvéd volt a szabadságharc alatt és Klapka alatt szolgált, majd komáromi menlevéllel szabadult. Bátyja, Egressy Gábor, a híres drámai színész, mint Kossuth egykori toborzási biztosa, Világos után Törökországba menekült. Távollétében itthon halálra ítélték; később kegyelmet kapott és hazatért. A színházi búcsúelőadást követő napokon a hangversenyek egész sorában lépett még föl Hollósy. Március 24-én jótékony célra, egy rablás által károsult tisztviselő felsegélyezésére lépett fel, s a hangverseny színhelyéről a Német Színházba hajtatott, s ott magyar dalokat énekelt. Március 26-án a Nemzeti Színházban a gyermekkórház javára rendezett „Zenészed és szavalati Académián" duettet énekelt Csillag Rózával, majd A csalogány búcsúját énekelte el zenekari kísérettel. Március 31-én ismét nagy hangversenyt rendeztek a Nemzeti Színházban, a „Hangász egylet" javára. A hangversenyen a színház operaénekesei mellett Jókainé Laborfalvi Róza drámai színésznő, Székely Imre zongoraművész és néiiany műkedvelő is közreműködött. Hollósy fellépett még a Tigris-szálló nagytermében rendezett hangversenyen is, majd április 2-án volt a hosszúra nyúló és már-már komikussá váló búcsúzkodás utolsó napja. A Nemzeti Színházban a szegények javára előadták Doppler Ilkáját, s ezen Hollósy Kornélia „mint vendég" szerepelt. Előadás után a színház ének- és zenekara lakása elé vonult és szerenáddal vett búcsút tőle. A mindenfelől jövő, de főként a hírlapok részéről ért támadások ellenében nem igen akadt, aki Hollósyt védelmébe vette volna. Éppen azért, szinte feltűnést keltett, hogy Vahot Imre, a Remény című folyóirat szerkesztője a művésznő mellé állott, és védelmére kelt. Jóllehet, a cikk Hollósy elutazása után jelent meg, tartalmánál fogva ide kívánkozik. „Az elviharzott hősies harc után — olvashatjuk — a magyar művészet egyik legragyogóbb csillagának a világ előtt ily időben bemutatnia magát, midőn a legnagyobb rokonszenv fejlődött ki nemzetünk iránt, — s különösen a magyar nép szívreható dalait is művészeti alakban is megismertetnie, — a legszerencsésebb elhatározás volt, s nem honleányi bűn — mint ti mondtátok meggondolatlanul — sőt a legszebb honleányi erény! Ha megfontoljuk azt, hogy a vész napjaiban Hollósy Kornélia volt egyik legerősebb gyámolító és fenntartó oszlopa Nemzeti Színházunk hanyatló ügyének: alig lehet megfogni a méltatlan eljárást az ő irányában. Leginkább az ő magas művészi állásának tulajdonítható az, miszerint a hatalmasok gúny és megvetés helyett tiszteletben tárták azon színházat, mely ily bájoló hatású remeklővel dicsekedhetik; míg más részről az idegen ajkú fővárosiak is seregestől 26