Diósszilágyi Sámuel: Hollósy Kornélia élete és művészete. A Makói Múzeum Füzetei 41. (Makó, 1985)
Nemzeti Színház — Az első szerződés
Erős küzdelem és némi huzavona után 1846. augusztus 24-én szerződtették Hollósy Kornéliát, aki augusztus 31-én mint vendég utoljára az Alvajáróban, szeptember 3-án pedig mint szerződött tag a Lindában lépett fel, amelyet a Wolf betegsége miatt elmaradt Lammermoori Lucia helyett tűztek műsorra. A szerződtetést a közönség és a sajtó egyaránt megelégedéssel vette tudomásul, s mindegyik saját sikereként könyvelte el. Frankenburg a harc után békés munkát ajánlott, amelyben sem a további buzdítás, sem a túl magasztalás nem szükséges. Egyedül a Pesti Divatlap nem volt Hollósy szerződtetésével teljes mértékben megelégedve. Dicséri ugyan énekét, hangját, színpadi mozgását, kecsességét, de sokallja állítólagos évi 4400 forint fizetését, ruhapénzét és jutalomjátékait, s P. Horváth Lázárt gyanúsítja, hogy önérzetből arra ösztökélte a művésznőt, hogy minél többet követeljen, s abból alkudni ne engedjen. A szerződtetéstől egyébként a legtöbbet talán a sajtó várt. Biztosra vette, hogy Hollósy új, elevenebb mozgásba hozza az aluszékony tehetségeket, s felvillanyozza a lomha erőket, erőteljesebb lendületet visz a fontolva haladó intézetbe. Hollósy szerződtetésével tényleg lüktetőbb élet kezdődött a Nemzeti Színházban. Abban is nagy része volt, hogy minden előadás „tréatre paré" volt, s hogy a közönség rövid idő alatt annyira megnövekedett, hogy a színház már-már szűknek bizonyult. A színház vezetősége is — felbuzdulván a jól induló őszi szezon sikerein, szakított a „fontolva haladás" régi elvével, s az egyik szélsőségből a másikba lendülve, egymásután hozta az új darabokat, még ha az előkészítés és a tanulás nem is volt tökéletes. 1846. szeptember 5-én újították fel Donzetti 3 felvonásos operáját a Marino Falierot, melyet a Pesti Divatlap gúnyosan „Schlafrokos operának" nevezett. Az opera azonban Hollósy és Füredy minden jeleskedése ellenére sem ért el sikert, s ezután nem is került többé előadásra. A korabeli híradások szerint rajtuk kívül a többi szereplő teljesen „ejtette" szerepét. Az őszi szezon legnagyobb eseménye minden bizonnyal Bellini négyfelvonásos operájának, a Montecchi és Capuletti párt (Rómeó és Júlia története operaszínpadon) előadása volt, amelyet szeptember 26-án Schodelnéval Rómeó és Hollósyval Júlia szerepében újítottak fel. Az operát a Nemzeti Színház már 1837-ben bemutatta, s korábban Júlia Dérynének volt egyik híres szerepe. Most ez volt az első találkozás és mérkőzés a két vetélytárs között, a nyilvánosság előtt. Az előadás oly zsúfolt házat vonzott, hogy „3/4 7 előtt csak sűrű lábtiprások és oldaldöfések közt" lehetett az ülőhelyekig vergődni. Percekig tartó éljenzés és taps fogadta mindkét művésznőt. A karzatokról virágok és üdvözlő versek hullottak. A közönség két részre szakadt, s eleinte külön-külön tüntetett Schodelné, illetve Hollósy mellett, de később testvériesen részesítette mindkét művésznőt tapsaiban és a tetszés egyéb kitüntetéseiben. Az előadás, mely a művésznők pártjainak megbékélésével végződött, igen kitűnő volt, s az új szereposztás nagyban emelte annak érdekességét. Október 3-án Auber 3 felvonásos vígoperáját, Az ördög részét mutatták be Lászlóné De Caux Mimi jutalomjátékául; október 7-én ismét felújítás volt, s ekkor Hesz Róza javára Mercadante: Eskü, vagy Syracusa zsarnoka című 4 felvonásos nagyoperáját adták elő. Egyik opera műsorra tűzése sem volt szerencsés. Utóbbiban Eleiza szerepét, amelyet addig és később is Schodelné énekelt, a nagyobb bevétel reményében Hollósyra osztották. Egy énekestől sem lehet azonban azt kívánni, hogy minden szerepet egyforma tökéletességgel énekeljen és alakítson. Ez a tragikus szerep nem felelt meg az ő egyéniségének, mely főleg a lírai és romantikus szerepkörhöz idomult. Egyik kritikus találóan meg is jegyezte, hogy ilyen szerepekre erőltetni annyi, mint készakarva megbuktatni. Nem bukott úgyan meg, de a siker korántsem 11
