Eperjesy Kálmán: Írások a régi Makóról. A Makói Múzeum Füzetei 36. (Makó, 1984)

Írások a régi Makóról (Eperjesy Kálmán)

38 kevés adatunk von a makói hagymalermelés első korszakóról, hogy minden uj adalékot csak örömmel üdvözölhetünk és felkérünk mindenkit, hogyha ilyenről tudomással bírna, hozza őket nyilvánosságra, mert csak ily apró mozaikokból állítható össze a hagymatermelés történetének első fejezete. Szemlét tartva a hagymatermelés eddigi adatai fölött, megállapíthatjuk, hogy a makói hagyma nagybani termelése a XVIII. század utolsó évtizedeinél korábbra nem tehető. Nem vitatható, hogy kicsinyben országszerte a hagymatermelést azelőtt is űzték. Kedvenc eledele volt a honfoglaló magyaroknak, ismerte és használta minden keleti nép, a hun és avar is. Sőt föltehető, hogy hazánk földjén a korábbi települők is éltek vele, erre vallanak az ásatások emlékei, hisz köztudomású, hogy a hagyma világkörüli útját az egyptomi piramisokig vezethetjük vissza. Ez a hagymatermelés azonban a 39 maival nem hozható összefüggésbe. Volt ugyan minden hajlék körül és nemesi udvarház kertjében néhány sor hagymaültetvény, de nem volt sem az Árpád- és Anjou-korban, még kevésbbé a török megszállás idején olyan helye az országnak, amelyet a hagymatermelés központjának tekinthetnénk. Bár helytállónak látjuk dr. Bálint Nagy Istvánnak a hagymára, mint gyógyszerre vonatkozó megjegyzéseit, sőt támogathatjuk adatait más feljegyzésekkel is, mégsem hozhatjuk azt kapcsolatba a makói hagymatermeléssel. Kétségtelen, hogy az emiitett korokban sem a csanádi, makói vagy más hagymatermelés — még ha jobb minőségű és szagosabb hagymákat is produkáltak — részben a szállítási eszközök elégtelensége, részben a nagybani kereslet hiánya miatt nem volt országos jelentőségű. Az Árpád- és Anjou korban Makó jelentéktelen község, a megye akkori székhelye Csanádvára is inkább hadi, mint ipari vagy mezőgazdasági jelen40 tőséggel bírt. A török megszállás idején mezőgazdasági kulturáról nem beszélhetünk. A többszörösen letarolt Makó népe beérte azzal, hogy az elpusztult községek legelőin állottenyésztést űzhetett. (L. Borovszky: Egy alajbég telepítései.) Belterjes gazdálkodásra és a mezőgazdasági termények értékesítésére a piac hiányában sem lehetett gondolni. A török kiűzése után sokéig félnomád gazdálkodás folyt az Alföldön. Az új betelepülés idején primitív földmívelésnél egyébre nem is leheteti gondolni, az állattenyésztés mindenütt dominál a föld míveléssel szemben. Elmondhatjuk, hogy Csanádvármegyében is — mint Délmagyarország más helyein — a mezőgazdaság föllendülése a temesi bánság mezőgazdasági kultúrájával áll kapcsolatban. Ezek előrebocsájtása után a hiteles adatok egész sorával támogathatjuk azon föltevésünket, hogy hagymatermesztést Makón a XVIII. század utolsó évtizedei előtt keresni nem 41 lehet. Csanádvármegyében a felszabadulás után alig öt község volt lakolt, a terjedelmes pusztákat, a mai községek helyét görögök és örmények bérelték, de nem a földmivelés. hanem az állattenyésztés céljaira. Egy 1724. márc 25-én kelt egykorú tudósítás (E. Brückmann: Von dem ungarischen Zwiebeln und Knoblauch. Sammlung von Natur u. Medicin Leipzig 1725. Relatió XXXII. 194.) megemlíti a pozsonyi vásárról, hogy oda a dohány mellett sok vörös és fokhagymát is szállítanak. A hagymáról megjegyzi, hogy mindennapi étele a magyar uraknak, eszik nyersen és főve a nap minden szakában és ez valami jellemző szagot ad nekik (ihr bestes aroma domesticum). A bor melleit a legfőbb orvosszerük. A hagymának tulajdonítják, hogy szükmellűség és más betegségek nem fordulnak elő közöttük. Szerző lehetségesnek tartja, hogy a gyakori főfájást a fokhagyma túlságos élvezete okozza. Hivatkozik Martin Zeilerre. 14