Juhász Gyula: Emlékülés. A Makói Múzeum Füzetei 32. (Makó, 1984)
húzó vagy éppen e pártok tagjaiként tevékenykedő tanárokkal szemben is dacosan vállalt történelmi tradíció volt: lám, a makói gimnáziumnak már a század elsó' évtizedeiben olyan tanárai voltak, illetve voltak olyan tanárai, kiknek tekintete a pirkadó napot kutatta, ki a demokráciát valóban a nép hatalmaként vágyta és várta.) Abban tehát, hogy alig néhány évvel késó'bb jónéhányan (Ostváth Béla, Péter László, Garamvölgyi József s egyetemi hallgatóként, majd mint fiatal tanár magam is) — miként Szabolcsi Miklós akadémikus 1961-ben Szegeden tartott előadásában megállapította — a fölszabadulás után újra felfedeztük Juhász Gyula költészetének s prózai írásainak, így publicisztikai munkásságának is értékeit, abban — az én esetemben mindenképpen — fiatalkori ízlésemnek, irodalmi vonzalmaimnak s a versekben fogant gondolatokkal való azonosulás szándékának sokkal nagyobb szerepe volt, mint tudományos ítéleteink pontosságának, precízen összehasonlító vagy éppen tudományosan prognosztizáló képességeinknek. De talán nem is lehetett volna mindent előre látni! És itt az alkalom, hogy erről is ejtsünk néhány szót! Szegeden mondotta, az egyetemen rendezett Juhász Gyula ünnepségen, majd 1951-ben az Irodalomtörténet hasábjain írta Juhászról Bóka László: „Az a hűség, mely mindig a kizsákmányoltak, az üldözöttek, az igazak mellé állította, erőt és hitet adott szép szavának. Az a meghitt gyengédség, amivel a dolgozó embert és a hazai tájak bensőséges, rejtett szépségét ábrázolni tudta, az igazi hazaszeretet költői kifejezőjévé tette művét. Az a tisztelet, amivel a nagy magyar hagyományok felé fordult, Dózsa, Vörösmarty, Petőfi hagyományaihoz, az a bátorság, amivel Ady mellé állt és Ady mellett kitartott és az a felelősség, amivel megfogta József Attila kezét, ma is példát mutat. Művének ott a helye Ady és József Attila kötetei között, a magyar klasszikusok sorában. Klasszikus mert ma is van mondanivalója..." (Irodalomtörténet, 1951. 1. sz. 94. p.) És idéztük egy-két évvel később Horváth Márton sorait is: „Juhász Gyula költészete József Attila számára az egyszerűség, a költői őszinteség, a néppel, a szegényekkel való együttérzés iskolája volt." És lehet, hogy Juhász Gyula háborúellenes megnyilatkozásainak súlyát, értékét túlbecsültük. (Erre József Farkas hívta föl egyik publikációmra reagálva a figyelmet.) És az is lehet, sőt biztos, hogy Bóka László előbb említett előadása és tanulmánya nyomán Juhász Gyulának Szegeden, a Tűz matinéján egykoron Petőfi és a kommunizmus címmel tartott előadásának szellemi inspirátorát fiktív elemeket is beépítő következtetésekkel rajzoltuk meg. És Juhász politikai állásfoglalását, előrelátását én magam is Hollós Józseffel szemben, illetve éppenséggel Hollós József méltatlan sérelmére hangsúlyoztam. (Erre Péter László hívta föl a kutatók figyelmét kitűnő monográfiájában.) A dolgok lényege azonban, úgy vélem, sokkal mélyebben rejtezik. S ezzel még a részkérdésekben a hitelességért, az ítélettartalmak mérhetőségéért és bizonyíthatóságáért nemegyszer egymással szemben is szót emelő Juhász-kutatóknak, kik a fölszabadulás utáni első évtizedben a költő és publicista újrafölfedezéséért, elismertetéséért és népszerűsítéséért munkálkodtak, számot kell vetniök. Illetve ezzel számot kell vetnünk. A Juhász Gyula-i életmű felkutatását, elismertetését s a köztudatba való plántálását ugyanis akkor kezdtük, amikor 1948-ban posztumusz Kossuth-díjat kapott József Attila, ki — mint a korabeli indoklás szólt — „Petőfi és Ady mellett a magyar haladó szellem legnagyobb költője, a munkásság öntudatosodásának folyamatát páratlan egyéni és tiszta látású költeményekben mutatta be", s Nagy Lajos is ekkor vehette át az őt méltán megillető Kossuth-díjat. De röviddel ezután, éppen amikor 7
