Juhász Gyula: Emlékülés. A Makói Múzeum Füzetei 32. (Makó, 1984)

A muszka című vers 1915-ből való. A hadifogoly a makói gimnáziumban volt fűtő. A Kárpátokban ellenünk vezették, hozzánk a télen így került Prokop. Szakálla kender, a szeme tengerkék, ó ez a szem sok szépet álmodott, jogról, örömről, lányról, mely övé lesz. De ember tervez és Atyuska végez. És lehet, hogy a további négy versszak szentimentális, az Ábrányi féle költészet ízlésvilága színezi. Ez esztétikai probléma. Az azonban — ettől függetlenül — kétségtelen: Juhász Gyula verseiben 1915-ben már megkezdte a lövészárkok közötti fraternizálást. Ez az az élmény, amit néhány év múltával az egyszerű emberek háborús élményeit összegezvén a Parasztokban Erdei Ferenc így örökített: „Megismerjük mi egymást magunk is... nincsen kétségünk testvériségünk felől. Találkozni nem szoktunk sűrűn. Szürke hétköznapjaink szülőföldünk határai közt telnek, csak rendkívül nagy esemény szólít olykor más tájak parasztjai közé, s akkor is ritkán a magunk akaratából. Találkoztunk háborúk idején és öltük egymást, mert úgy szólt a parancs. Nem az ülésért tettük, mert a magunk életét védtük, s a halál ellen viaskodtunk csak. Ám ha elült a harci zaj és közös forrás vizére jártunk inni vagy kölcsönösen megszálltuk egymás földjeit, úgy nyílt csodálkozásra a szemünk, mint a gyermeké a megfejtett titkok előtt. Megéreztük a testvért egymásban, olyan atyafiságot, amilyet soha nem éreztünk vezérlő uraink iránt." (Parasztok. Hasonmás kiadás. Akadémiai Kiadó, Bp. 1973. 17. p.) Juhász Gyula patriotizmusa poétái világában internacionalizmussá növekedett, miközben napi publicisztikai írásaiban nemegyszer valósággal burjánzik a nacionalizmus. Egy tatár költőnek 1920-ban verset ír, s a különítményesek terrorhadjáratának idején ilyen sorokat vet papírra a fiatal szovjet államról. (A versnek e két sorát én emelem így ki. De érdemes figyelnünk arra is, hogy a véres kezű „turáni Nagy Úr", ki most ítélkezik, s kinek tetteit látván minden korábbi mámor kijózanul, éppenséggel az ellenforradalmi „rendet", a magyar urakat jelemző allegória!) Tatár testvér, köszöntelek én Európa vérző keletén. Áfiumnak a dal és a bor nálam is elkelt valamikor. Ma már mindegy, rajtam nem segít régi mámor, mely örvénybe vitt. Már imetten nézem a napot, mely ébredve bíborlik amott: Fut az éj és hull a denevér, jaj már annak, kinek keze vér. Most ítél a turáni Nagy Úr, régi mámor mind kijózanul. 13